35. forduló - Hajrá Atlético!

2014. április 25. - pedro el burro

Tavaly ősszel aligha gondolta volna bárki is, hogy idén április végén leírhatnánk bármi olyasmit, mint hogy a Real és a Barca azért játszott a kupadöntőben, hogy eldöntsék, melyiküknek hagy idén trófeát a minden továbbit behúzó harmadik spanyol csapat. Most sem túl valószínű persze ez a forgatóköny, de pusztán az, hogy a lehetősége fennáll, több mint elismerésre méltó. Az egész földkerekséget érintő következményeiről nem is beszélve, elvégre ha kiderül, hogy az utóbbi időben a spanyol bajnokságba kódolt kilátástalanság (a 99% kilátástalansága) megtörhető, az magától értetődően reményt ad az univerzum elesetteinek, felemeli a lehorgasztott fejeket világszerte, és azt üzeni, hogy a felvilágosodás-kori szuperoptimizmus igazolásra lel, és a világ egyszer tényleg jobb hely lehet, mint amilyen egyébként. Ilyen kilátások mellett pedig mi sem természetesebb, mint hogy hajtás után az Atléticót éltetjük és biztosítjuk a támogatásunkról.

Négy forduló van még hátra az idényből, és bár a soron következőben olyan kérdések dőlhetnek el, hogy kiesik-e már most a Betis vagy hogy biztosítja-e már most a nemzetközi kupaszereplést az Athletic vagy a Sevilla, a továbbiakban afféle rövid beharangként inkább csak a bajnoki győzelemért folytatott harcról lesz szó, pontosabban szólva arról, hogy mennyire fasza, hogy van ez az Atlético. Nem tudjuk, hogy aztán jövőre is lesz-e, de jelen pillanatban nem is annyira ez a fontos, hanem inkább az, hogy hirtelen arra az időszakra emlékeztet ez az egész, mint ami akkor volt, amikor a spanyol focit sokan megszerették.

Az, amikor a spanyol focit sokan megszerették, akkor volt, amikor volt egy Depor meg egy Valencia, meg néha egy Real Sociedad meg egy Celta Vigo, vagy épp bárki más – valamikor az ezredfolduló körül, nem sokkal az után, hogy a Zaragoza (igen, a Zaragoza!!) KEK-et nyert Nayim legendás góljával. Akkor, amikor Raúl és Morientes osztozott a hírnéven, és amikor ezt nem csupán egymás között tették, hanem olyanokkal osztoztak, mint Mendieta, Kily González, Claudio López, Tristan, Makaay, és persze az örök kedvenc Valerón; vagy éppen olyan duókkal, mint a Kovacsevics-Nihat vagy Karpín-Mosztovoj páros.

Ezekben a nevekben az a különös, hogy nem eleve ismert nevek, hanem az adott spanyol csapatban váltak ismertté, amit azért tehettek, mert az adott spanyol csapat versenyben volt külünféle trófeákért, és mert az adott spanyol csapat kivívta magának az ismertséget.

Na, ez az, ami most az Atléticóval történik, és ez az, amiért egyre többet lehet találkozni olyan nevekkel, mint Koke, Filipe Luís, vagy Diego Costa. És még inkább, ez az, amiért egyszerűen nem lehet nem szorítani azért, ahogy az Atlético behúzza a bajnokságot és/vagy a Bajnokok Ligáját, még ha az utóbbi sosem jött is össze azoknak a spanyol csapatoknak, akik miatt anno sokan megszerették a spanyol focit.

Ahhoz, hogy ez összejöjjön, az Atlétinek három győzelemre van szüksége a hátralévő négy fordulóban. Három győzelemre azt feltételezve, hogy közben mind a Real, mind a Barcelona fejenként négyszer győz, plusz a Real megnyeri az elhalasztott meccsét is. Ha most hétvégén az Atlético legyőzi a Valenciát, akkor már csak kettőre, ha pedig közben mindkét potenciális rivális pontokat veszítene (amire azért sok esély igazából nincs), akkor még kettőre se.

Mindeközben a csapat alighanem a végkimerültség határán piheghet. Az utóbbi bajnokik a minimális erőfeszítéssel kiszenvedett győzelmekről szóltak, és arról, hogy amikor igazán kell, például a Barcelona ellen, akkorra maradjon valami abból, ami miatt oda jutottak, ahol most vannak. Az pedig, ahol most vannak, az az, ahol jobban állnak mint az utóbbi idők valószínűleg legösszeszedettebb Realja, amelyik két napja képes volt megfogni az aktuális BL-győztest.

Ez már önmagában több, mint bármi, amit az elején remélhettünk, de mivel úgy alakult, hogy még mindig lehet több, mi mást akarhatnánk, mint még többet – hétvégére, jövő hétvégére, és az egész idényre. Hajrá Atlético!