Úgy ment el, mint aki vissza sem akar nézni.
Pedig egykor oly nagyon, és csakis ide vágyott: a LaLigába. Madridba.

Cristiano Ronaldo többször kifejtette pályafutása során, azért akart a Real Madridban játszani, mert a világ legjobb klubjának mezében vágyott felérni a csúcsra. Ronaldo és az ő imádott Madridja így 2009-ben eggyé vált.

Érkezésével őrült sikersorozat indult el: egyéni és klubszinten egyaránt. Felsorolni is sok, nincs is értelme. A trófea- és gólcunami ugyanis csak árnyalná azt a tökéletes szimbiózist, mely a CR7 “márka” és a Real Madrid imágója között kialakult. Igaz szerelem volt ez. Első látásra.

Ha sikerről, ha kudarcról volt szó, a Real Madrid és Ronaldo neve összeforrt. A királyi klubban megfordult jó pár világsztár korábban, ám ilyen házasságot még nem kötött a klub a 21. századi futballbiznisz korában. A portugál nemcsak a játéktudása, hanem a médiális térben uralt szerepe miatt is gazdagította a Madridot, mely sokáig tenyerén hordozta: minden kívánságát lesve és teljesítve építette tovább CR7 szuper imágóját és egóját. A halhatatlan futballcsillagok közé emelve. Ma a labdarúgás két futballhatalmasságról szól, és közülük az egyik azért is lehetett Ronaldo, mert a Real Madrid mezében hódította meg a világot. Tetszik vagy sem. Ez tény.

A “madridos” Ronaldót volt ki szívből utálta, mások meg vakon imádták. Egy tényezőt azonban nem lehet figyelmen kívül hagyni.A portugál profizmusa, elnyűhetetlen munkabírása, állandó győzni akarása karaktert tudott adni még egy olyan monumentális futballintézménynek is, mint a Real Madrid.

A szakítás fájó, de érthető következménye a történetnek. Az idill lassan megkopott a felek között. S ahol egykor a félistenek közé emelt Ronaldo szavát vigyázzállásban figyelte a “királyság”, megjelent a mindent megrohasztó kétely. Ahogy a pályán megkérdőjelezhetővé vált (az elmúlt szezonban ez többször is megtörtént), érinthetetlen státusza is megfakult: az öltözőben, az elnöki irodában és a szurkolók között egyaránt. Ahogy a minap olvastam egy spanyol szakíró tollából: "Ronaldót mindig elismerték Madridban, de az igazi érzelem, a szeretet megkopott, amit a játékos már nem tudott megemészteni".

Egy szuperegó ezt nem is tűri ell! Hogy a Ronaldo-imázs, a teljhatalmú futballhatalmasság képe ne csorbuljon, a csatár lépett. Nem várta meg, míg Madridban szűkítik "játékterét", esetleg a klub dönt sorsáról: maga készítette elő nagyívű, ám néma búcsúját. Az általa a világ legjobb klubjának mondott Madridot hagyta ott, a szerelmét (sic!), mindezt sértődésből és annak bizonyítására, ha érdeke úgy kívánja, nem esik nehezére megtenni.

Mindkét fél azt gondolja, a távozással a másik veszített, de valójában az okozott kár kölcsönös: a Madrid jelenkori történelmének legnagyobb ikonját veszítette el, a játékos pedig a hazát, mely megkoronázta. Ronaldo már soha sem lesz az, aki a Madridban volt, lehetett. Még akkor sem, ha most még átmentette presztizsét Olaszországba. Még akkor sem, ha gólérzékenysége kitart, ha az aszkétaként edzett szervezete elbírja a Calcio fizikai megpróbáltatásait. Nem lesz újra 25 éves, sem testben, sem lélekben. Karrierjének oly magasságába, ahová a madridi évei repítették, már nem fog tudni felkapaszkodni. Egyszerűen azért sem, mert már nincs pályafutásából annyi hátra.

Hogy az “Öreg Hölgy” mosolya és a torinói eufória meddig tart, megjósolhatatlan. Egy biztos, a Serie A, mely a kilencvenes években diktált az európai futballnak, és mely aztán hatalmasat veszített vonzerejéből, és versenyképességéből, most nyert. Nem is kicsit. Ronaldo leigazolása reanimálhatja a csizmás félsziget labdarúgását: ha csak látszatra, ha csak a média számára, akkor is.

Ronaldo úgy ment el, mint aki vissza sem akar nézni.
Pedig egykor oly nagyon, és csakis ide vágyott: a LaLigába. Madridba.

Búcsújának mikéntje mutatja, ha egója nem is engedi, egyik felét maga is a Bernabéuban hagyta.

A gólokkal, a trófeákkal és a hihetetlen rekordokkal együtt. Örökre. Ámen.