Egy esős márciusi napon keresztanyám szomorúan sétált haza a szomszédoktól. Belépett a házba, majd odaszólt keresztapámnak:
- Képzeld, meghalt a Marika néni a szomszéd utcában. - mire keresztapám így szólt:
- Nah, akkor oda sem kell többé locsolni menni.
Ez a kis anekdota nagyon jól mutatja családunk pozitív hozzáállását az élethez, és ez alól természetesen én sem vagyok kivétel. Igaz, nehezen viselem a változásokat, főleg ha addig jól működő dolgokon kell változtatni. Hajlamos vagyok újabb és újabb esélyeket adni, bizalmam töretlen, ha arra rászolgáltak a múltban. De be kell, hogy lássam, vannak dolgok, jelek, időszakok, amik fölött már nem lehet átsuhanni, vagy elintézni egy legyintéssel, egy „nemtörténtsemmi”-vel, egy újabb eséllyel, és egyszer eljön az idő, amikor azt kell mondja az ember fia, elég volt.
Aki olvassa a világsajtót, az már biztosan tudja, mi volt az oka a spanyol fúria bukásának. Lassú játék, fizikailag gyenge (kiégett) játékosok, elavult taktika, jóllakottság… sőt, volt, aki szerint az akklimatizáció nehézségei is rányomták a bélyegét a selecciónra. Hogy mi történt pontosan, azt össze lehet foglalni egy mondatban: Vicente Del Bosque vesztét csapatához kötődő bizalma és lojalitása okozta, ami oly sokáig hűen szolgálta megannyi csatán át…
Jonathan Wilsont gondolom, nem kell bemutatnunk a vérmesebb futballőrülteknek. Korunk és történelmünk labdarúgásának egyik legnagyobb szakértője, akinek véleményére és cikkeire minden mérkőzés után emberek milliói várnak, az, aki legegyszerűbben és legérthetőbb módon fogalmazta meg, mi is történik a szemünk előtt: “radical possession football could be defeated by radical non-possession football.”
Szabad fordításban:
- ennél egyszerűbben nem tudom elmagyarázni..
Az Ausztrália elleni mérkőzésen nem várunk gálát, nem várunk gyönyörű haláltáncot… Kb. olyan elbaszott és szürreális lesz, mint anyádékkal végigülni az Eurovíziós Dalfesztivál közvetítését. Lesznek olyan momentumok, amikor majd csettintesz, és azon kapod magad, hogy bár nem élvezed már annyira, mint néhány éve, de a lábad néha-néha még elkezd mozogni a ritmusra. Lesz talán pár olyan pillanat is, amikor mosolyogsz egyet (a régi idő emlékére), és tutira lesz olyan is, amikor csak a fejedet fogod, sőt, a végén nagy a sansz arra is, hogy megkérdezed magadtól, hogy ez a szakállas fószer meg mi a szart keres még mindig a pályán? 
... De azért véginézed, mert valahol mélyen, a romantikus lelkedben ott van az a sok emlék, mozdulat, momentum, amik örökre megmaradnak, és máig kiráz tőlük a hideg… vagy, mert a spanyol válogatott rászolgált a bizalmadra annyi győztes mérkőzés után. Most még egyszer leülsz, hogy utoljára megnézd Xavit, David Villát, Torrest, Xabi Alonsot és talán Casillast Reinát is.
Persze nem kell, hogy véget érjen a spanyol sikertörténet. Ez „csak” egy nem mindennapi fejezet méltatlan lezárása - óriási sajnálatunkra épp a brazíliai világbajnokságon. Néhány szereplőtől elköszönünk, néhány újat köszönthetünk majd, és úgyfest, mindez ugyanabban a szellemben, ám remélhetőleg más köntösben olvasható tovább. Változás jön emberek, a változás kell, a változás jó. Viva la Revolución!
