Sportszakmailag aligha lehetne érdektelenebb a mai Clásico. A Barcelona kilenc tíz pontos előny birtokában és egy kőkeménynek ígérkező Bajnokok Ligája párharc előtt fogadja a legnagyobb riválist, míg a Real Madrid koncepció nélküli gépezete már inkább a következő szezonra összpontosít. A Clásico viszont Clásico. A meccs. A meccs, amelyet ha megnyersz, a félresikerült idényt is a feledés homályába taszítod.
A rutintalan, mégis nemes kiállású Zidane, a tutit lovagló Luis Enrique ellen. A BBC az MSN ellen. Számtalan statisztika, bűbaj foglalkozik a két csatártrió párhuzamba állításával, úgyhogy mi erre nem is térnénk ki különösebben.
Legyen bármennyire is bonyolult a szurkolók lelki világa, néha még a leggyűlöltebb rivális soraiban is találni egy-egy játékost, akit elfogad a közeg. Katalán oldalról közelítve talán mindenki szíve meglágyul Pepe, Arbeloa Casillas vagy Raúl neve hallatán. Nem csoda, hisz csapatuk ikonjairól beszélünk. Talán szeszélyesebb, talán csak komoly fenntartásokkal kezelhető, de közéjük tartozik Sergio Ramos is. Hogy emberünknek van már bőven priusza, az nehezen támadható. Könyökösök, sunyi belépők, balhézáskor a legfőbb szó-szóló. Mégis, van benne valami szerethető. Szerethető? Kedvelhető. Kedvelhető? Elviselhető. Talán a válogatottság miatt.
Ramos a napokban ünnepelte a 30. életévét, szombat este pedig karrierjének 30. Clásicójára készül. Casillas távozása után először kapitányként a Camp Nouban. Az életkor és a pályán betöltött szerep viszont felelősséggel jár. Ettől a felelősségtől joggal félthetjük Sergiot.
Korábbi kivételes képességű Real Madrid hátvédek, mint Fernando Hierro vagy Manuel Sanchis mutatják az utat Ramos számára. Harmincas éveikbe lépve már inkább a helyezkedéssükkel és tapasztalataikkal kompenzálták az ellenfelek kvalitásait, semmint a korábban jellemző dinamikusságukkal. Az évek csak nemesebbé tették őket, és az éles helyzetekben már inkább hagyatkoztak az ítélőképességükre. Pozíciós játék? Szabálytalanság? Lescsapda? Mindig tudták a dolgukat.
Az elmúlt két évet figyelembe véve - különösen az augusztusban megújított szerződés óta -, biztosak lehetünk benne, hogy Ramos is erre az útra lép majd. Ez pedig kérdéseket vet fel. Mindenekelőtt a fizikai paramétereit illetően. Ramos mindössze 17 éves volt, amikor debütált a La Ligában, és 19, amikor bemutatkozhatott a spanyol válogatottban. Mára klubszinten több mint 500 mérkőzés van a lábában, a címeres mezt pedig 130 alkalommal öltötte magára. Az ilyen fizikailag megterhelő karrier előbb-utóbb a sérülésekben bukik ki.
Jelenléte márpedig meghatározó a csapat játékát illetően, mert hátvéd létére is komoly ráhatása van a meccsek alakulására. Noha már nem védekezik olyan magasan, mint egykor, a szerelési kísérletekben (különösen a szabályosság határait súroló szerelési kísérletekben) még mindig az élen jár. Olyannyira, hogy a Real Madrid történetében ő a legtöbbet kiállított játékos. Tavaly például 22 sárga lapot mutattak fel neki 44 mérkőzésen - személyes rekord.
Ez a karizmatikus szeszélyesség az, amit Ramosnak le kell vetkőznie. A mentális érettség emelheti őt a legjobb védők közé. Az általa betöltött poszt - mind kapitányi, mind szakmai értelemben - privilégiummal jár, és ezzel együtt teherrel is. A társak számára nyugalmat, az ellenfelek számára magabiztosságot kell sugallnia.
Florentino egyszemélyes hadseregében már bizonyított. A 2014-es Bajnokok Ligája döntőjében szerzett egyenlítő góljával örökre bevéste magát a Los Blancos történelemkönyvébe. A Real Madridnak azonban most másra van szüksége. Nyugalomra elősorban. Aligha ez Ramos legerősebb tulajdonsága. Kapitányként viszont bizonyíthatja, hogy képes szintet lépni. És általa a Real Madrid is.
