1992, Sevilla. Adott egy 23 éves cserekapus, a keret (egyik) legjelentéktelenebb tagja, egy olyan csapatban, amely épp most igazolta le Diego Maradonát, akivel hősünk csapattárs volt az argentin legenda pályájának leszálló szakaszában. Olyan csapattársai voltak huszonpár éve is abban a csapatban, mint Diego Simeone, Davor Suker vagy a klub elsőosztályú meccsrekordere, a csapatot később a BL-ben is edző Manolo Jiménez. Monchi akkor még nem sok vizet zavart, de ma már az egyik legfontosabb ember Sevillában, legalábbis annak piros-fehér felében.

Két legenda, csak másképp

Ramón Rodríguez Verdejo a becsületes neve, de mi szólítsuk csak Monchinak, ahogy mindenki ismeri. Monchi 32 évesen egy olyan klub vezetésébe érkezett, amely az előző négy évből kétszer végzett az utolsó helyen, a maradék kettőben pedig egy negyedik és egy hetedik helyet tud felmutatni. „Apró” szépséghiba, hogy utóbbiakat a másodosztályban. Ezen a ponton a klub legutóbb 1948-ban nyert trófeát, a Copa del Generalísimót (a Franco tábornokról időszakosan átnevezett Király Kupát),  történelme harmadikját, a Celta Vigo ellen. Olyan rég volt, hogy alig látszik, mi történik a pályán:

A kezdetek

Kulcsfigura lett, pedig játékosként nem futott be nagy karriert, és most még felfelé is túlzunk. 31 évesen vonult vissza, de sosem játszott más klubban, csak a Sevillában, és annak tartalékcsapatában. A mi Monchink 2000-ben került a frissen kiesett Sevilla sportigazgatói székébe. Munkába állásakor két feladatot kapott: kiépíteni egy játékosmegfigyelő hálózatot, és fejleszteni a klub utánpótlás-rendszerét. Mindkettőt brilliánsan megoldotta.

Természetesen az nem is igazán meglepő, hogy a cserekapus kezébe adják a karmesteri pálcát. Nem teljesen idegen az önmagát újjáépítő klubnál, hogy váratlant lépnek, költségkíméléssel karöltve. Akkoriban ugyanis nem sok port vert, hogy egy volt cserekapus lett egy másodosztályból feljutó klub sportigazgatója. Ugyanis az első két osztály között akkortájt jojózó klub volt az, amelyik megadta a lehetőséget az akkor még szinte ismeretlen (még csak feltörekvőnek sem nevezhető) Joaquín Caparrósnak is, aki előzőleg a fontos csapattá válás útján a Villarrealt második feljutásához segítette 7 meccs erejéig. Caparrós 5 évet töltött a Sevilla padján, és elindította a csapatot a kaptatón. Caparrós később azt nyilatkozta, hogy karrierje legfontosabb döntése volt a Sevillával aláírt szerződése. Az a Roberto Alés elnök adta meg neki a lehetőséget, aki Monchinak is bizalmat szavazott. Monchi pedig Caparrósszal karöltve megteremtette annak a Sevillának az alapjait, amely learatta első kontinentális sikereit a 2000-es évek közepén. Caparrós remek érzéke a fiatalokhoz jól párosult az utánpótlásból érkező nagyszerű minőséggel, amelyet a Jesús Navas, Sergio Ramos, José Antonio Reyes, Diego Capel vagy a néhai Antonio Puerta fémjelzett.

Ki emlékszik még erre a Puerta-féle kulcsfontosságú kapáslövésre?

A rendszer erősségét bizonyítandó Caparrós távozása után sem billent meg a hajó, sőt! A kinevezett Juande Ramosszal két UEFA Kupát nyert a csapat, azonnal el is vitte a sikeredzőt a Tottenham, ám kiderült, hogy mégsem ő volt a sikerek igazi záloga. Ami nem volt olyan nyilvánvaló, csak a klubot közelebbről ismerőknek, az a sportigazgató szerepe, és scouthálózata volt. Természetesen, amikor Juande Ramos elhagyta a klubot, következett egy kisebb visszaesés. A második UEFA-döntőn az utolsó 11-est belövő 22 éves kapitány Puerta halálát (szívroham) nagy sokként élte meg a klub, de innen is fel tudtak állni, igaz, több időbe került. A Monchiba vetett bizalom később is megtérült. Mellesleg a Sevilla az elmúlt 15 évben rendszeresen a felsőházban végzett a bajnokságban is.

Hogyan csinálja? Feltérképezés, szűrés, meggyőzés

Monchi elmondása alapján a rendszer alapja az, hogy a jó scoutolás önmagában még nem elég a sikerhez, de még a zseniális feltérképezés sem. Három pillérre támaszkodik a Sevilla transzfereinek sikere. Ez a három a széleskörű mintavételre alapuló adatgyűjtés, ezek rendszerezése és értékelése, valamint a kiválasztott játékosok meggyőzése és megszerzése.

Az igényeket pontosan felmérni nem könnyű, de még azokat az adatokat sem, amelyek könnyen elérhetőek, mivel sokszor nem elég pontos a körülírás. Ha csak gólerős csatárt keres egy adott csapat, vagy jól fejelő középső védőt, az könnyen lehet vakvágány is, és valamiért mégsem válik be. Azt a valamit lehet nagyobb körültekintéssel minimizálni. Minél több a számításba vett tényező, annál kisebb a hibafaktor, ez az az elv, amelyre a Sevilla sikere támaszkodik. A Sevilla hálózata nagyon aprólékosan térképez fel egy leendő játékost, lássuk, hogyan!

Monchi stábjában tizenhat ember figyel egy sor bajnokságot, és az első öt hónapban nem is tudják még pontosan mit vagy kit keresnek, csak adatot gyűjtenek szorgalmasan, és rendszerszinten. Minden hónapban létrehoznak egy ideális tizenegyet minden megfigyelt ligából. Decemberben elkezdik figyelni a játékosokat különböző kontextusokban: otthon, idegenben, nemzetközi meccseken – hogy minél szélesebb profil készüljön. Utóbbi azért fontos, mert a nemzetközi porond a Sevilla igazi vadászterepe, mivel a klub Európa Liga-specialista lett. Köszönhetően annak is, hogy ligán belül nem tudta felvenni a versenyt a Monchi-korszak elején még csak 2 (később 3) tradicionális naggyal, az európai kalandok viszont pont megfelelőek voltak a klub kaliberje számára.

Ám a már említett fajsúly lépésről lépésre növekedett, amelyhez elengedhetetlen volt a transzferpolitika. Idén már ott tartunk, hogy a BL második kalapjából fogják húzni Nervión népét.

Természetesen a versenyképesség és a jól működtetett klubmodell nagyon figyelemreméltó,  ahogy az európai koefficiens is, de ezek a pillanatok azok, amelyektől tényező a Sevilla

Monchi előveszi a telefonját, lekicsinyíti a képet, hogy a nevek ne látsszanak, ezután egy színkódolással ellátott táblázatot láthatunk. Az adatbázis 250 potenciális jelöltet tartalmaz, minden posztról. Aztán, ha az aktuális edző azt mondja, hogy kell neki egy átlagban 11 km-t futó kétlábas balhátvéd, aki 800 m-t tud futni maximális sebességgel, akkor megnézik, hogy a listáról ez 10 névre igaz. Itt kezdődik a dolog nehezebbik része.

Következnek a tárgyalások, ide ismerni kell a piacot, mindig kell legyen egy alternatíva, és realistának kell lenni, nem szabad túllicitálni indokolatlan esetben (indokolt eset pedig nem létezik), és meg kell bízni a megfigyelés és felmérés pontosságában, a hasznosság az egyetlen irányelv. Kanouté egyébként nem is volt az első opciójuk (róla még lesz szó később), Fred érdekelte őket, a brazil – teszi hozzá. „Keita előtt pedig [Kevin Prince] Boatenget akartuk” – így szólnak a kulisszatitkok. Valamint, ha egy játékosról megtudják, hogy a Chelsea érdeklődik iránta, akkor általában a következő reakció az lesz, hogy „minek raboljuk egymás idejét?”. De ha a Swanseaval vagy a Spursszel kell megmérkőzni, akkor szóba lehet állni. Monchi munkája abból is áll, hogy a játékos kiválasztása és leigazolása mellett a várost és a klubot is el kell adja a leendő fiatalembernek. A klub mellett mindig a professzionális háttér szól, az ígéretek betartása, ami banálisnak hangzik, de valójában egyáltalán nem az.

Természetesen garanciák nincsenek, viszont Monchi felelősséget vállal igazolásainál a lelki tényezőkért is. Jevhen Konopljanka például le akart ugrani a balkonról az első hónapban. Krychowiakot 19 éves kora óta figyelte. Mit fog egy lengyel csinálni a Sevillában? A válasz: be fog válni, nem is kicsit! Természetesen nem minden igazolás olyan zajos siker, mint Bacca, Gameiro, Banega vagy Rakitic. A serpenyő másik felében Arouna Koné van például: a legdrágább igazolás volt addig a pontig, aztán 41 meccsen lőtt két gólt, majd elment a Levantába, ahol 17-et sikerült neki. Vagy Piotr Trochowski és Marko Marin is beugorhat a klubot régebben figyelőknek. Későbbi példák is akadnak, Llorente vagy Immobile is éppolyan mellényúlás, mint a hazahozott és visszaigazolása utáni Fazio.

Leigazolása évében az Európa Liga és a La Liga álomcsapatában is helyet kapott

Ám nem ez a jellemző. Egy átigazolási ablakban mindig pótolni kell a távozókat, de nem egy az egyben, hanem az érkezők képességeihez is részlegesen alkalmazkodva.

Minőség ÉS mennyiség?

A siker, ha tudatosul, lehet káros hatása is, ezért Monchi mindig osztozni igyekszik a reflektorfényen, valamint a szerencsével sem állt éppen hadilábon. Történt ugyanis, hogy Rakitic leigazolásakor még egy olyan cseppet sem elhanyagolható tényező állt melléje, mint a szerelem. A horvát ugyanis a tárgyalások első napján ismerkedett meg a leendő feleségével. Lényegesen leegyszerűsödik a helyzet egy-egy ilyen esetben.

Monchi pályafutása során kb. 200 játékost igazolt már. Britet viszont egyet sem. Miért? Ilyen rosszak lennének? A kérdésre maga az alany adja meg a választ. Röviden: nem. A megoldás komplexebb. A leigazolás kérdése több problémát is felvet. Több szinten kell meggyőzni egy játékost arról, hogy a te klubod ideális számára – a szakmai csak az egyik, a város élhetősége és a pénzügyi aspektus hasonlóan fontosak egy igazolandó labdarúgó számára. Itt a város nagy előny a Sevilla számára, az ideális méretű, a milliót csak alulról közelítő nagyváros kellemes meleg éghajlata nagyon vonzó lehet, főleg az afrikai és dél-amerikai játékosok számára, de nincs metropolisz hangulata, míg egy abszolút kisvárosban nincs mit csináljon egy szórakozni vágyó idegen kultúrából érkező huszonéves. A kulturális kavalkádot nyújtó Sevilla minden szempontból vonzó lehet a sportszakmai feltételeken túl is.

A sportszakma egy, a kapott fizetés pedig más. Pénzügyileg mindig is nehéz volt a PL-klubokkal versenyezni, mostanában egyenesen szinte lehetetlen, bár onnan is sikerült azért vásárolni, de mértékkel (Iago Aspas, N’zonzi). Monchi szerint azért megvannak az előnyei is, alapjában véve jó piac, mivel az angol klubok sok játékost vesznek, és a lepattanókat, a biztos kezdő 11-en kívül lehet jó játékosokat „kukázni” az angol legnagyobbaktól is. Sok más szempontból is szimpatikus még a Sevilla számára Anglia, mivel tőlük is drágán vesz a pénzügyi fölényből eredően. Így sikerült Gary Medel, Alberto Moreno, J A Reyes, Jesús Navas és Negredo eladásával 65 millió font bevételt termelni. Monchi szerint Angliával üzletelni jó. Rengeteg dologban verik a Sevillát, vagy Spanyolországot egészben: „remek munkát végeznek scouting területén, de nem használják fel. Miért? Mert van pénzük.”

A megfelelő minőségű mennyiség nagyon fontos egy ilyen sokat változó klub életében

Piaci rés, amit Sevillának hívnak

Sokszor a gigacsapatoknak nem éri meg felfedezni a fel nem kutatott gyémántokat (hasonló módszerben hisz egyébként a Villarreal is, valamint így emelkedett fel az Atlético Madrid is gyakorlatilag), egyszerűen jobban megéri a Premier League-klubok, valamint a clásico csapatok részéről hagyni a munka „érdekes” (legszakmaibb) részét a Sevillának (és a hasonló ugródeszka kluboknak), aztán ha ott beválik egy játékos, majd foglalkoznak vele, mivel nekik még akkor is elérhető áron lesz. A nemtörődömség előnye, hogy így a kész játékosként érkezik majd, ráadásul EL-BL-éretten egy támadó szellemű és sokat látott klubtól 1-2 kiemelkedő év után. Az is előny, hogy a sűrű meccsnaptár is jellemző a klubra, mivel a Sevillának évente kb 60 meccse van, a kupákkal együtt, tehát rotációhoz és az erőltetett menethez hozzá vannak szokva a Sevillából igazoltak. Ehhez a szerepkörhöz és terheléstípushoz ideális Monchi munkája, amely nemcsak minőségben, hanem mennyiségben is rendszeresen (évente) rendkívülit kell alkosson. Az említett gigacsapatok nem fogják Keitát felfedezni a Lensban, hagyják, hogy ezt a Sevilla csinálja meg. Aztán később megveszik a kész portékát a felfedezőtől, az, hogy a forrásklubtól (ez gyakran a nevelőklub) lényegesen kisebb lenne az ára, egy sztárcsapat költségvetési mércéjével teljesen másodlagos.

Ami a Sevillát ilyen vonzóvá tette ilyen ugródeszka szerephez, az a sikeressége, és a relatív szegénysége. A klubból sugárzik az a győztes mentalitás, amelyet például Adil Rami jelképez a legjobban. A francia védő (akit az Eb-n is a kezdőbe várnak), a Lille-t, Valenciát és Milant is megjárta, mégis az öltözői bomlasztóként elhíresült játékos sírva öleli meg a sportigazgatót. „Nem tudom, mi olyan különleges ebben a klubban, de sosem játszottam még döntőt életemben, idén meg egyenesen hármat.”

Az eladás időzítése

Újabb vetülete a Sevilla játékosügyleteinek, hogy Monchiék remek érzékkel adnak túl a már bevált, de elvágyódó játékosokon, és csak a legritkább esetben bizonyul hibásnak az eladás. Markáns kivétel Dani Alves (2006 és 2007 UEFA-kupagyőztese), Ivan Rakitic (2013 és 2014), vagy némileg Carlos Bacca is (2014, 2015), de egy sereg eladást a lehető legjobb időpontra sikerült időzíteni: későbbi állomáshelyén nem igazán vált be a klubnál oszlopos kerettagnak számító Negredo, Fazio, Kondogbia sem. Némileg kilóg Kanouté a sorból, mivel ő levezetni ment Kínába. Még a padozó Diego Lópezből is sikerült pénz csinálniuk, akire égető szüksége volt a Real Madridnak Casillas kézsérülése okán. Valamint: aki az idősödő Sebastien Squillaciból is profitot tudott generálni, az csak valamiféle mágus lehet.

Az idei nagyformátumú távozók sorát erősíti a Copán az argentin kezdőben szereplő Banega is, az ő pótlására biztosak lehetünk benne, hogy komoly jelöltjei vannak a cikkünk hősének (talán a ma bejelentett Sarabia mellett is lesz még 1-2 ügylet).

A klubsikerek léptéke, jövőkép

Épp sikerei természetéből és a klubmenedzselésből fakadóan a Sevilla helyzete lényegesen különbözik a legnagyobb és / vagy leggazdagabb klubokétól. Ezeknél a kluboknál évente 3-4 transzfer van, abból is maximum 1-2 jön a kezdőbe, ez pedig gyökeresen más szituáció, mint amikor ciklusonként (2-3 jó szezon után) az épp legkelendőbb 1-2 elemet kell pótolni a gépezetben. Tulajdonképpen paradox módon a Sevilla sikereiben az állandó éhség és bizonyításvágy is komoly szerepet játszik, és az állandó feltörekvő státusz valamint a cserélődő keret is hozzájárul, hogy az éhség fennmaradjon a játékosközösségen belül.

A Sevilla Monchi vezetésével épp a következő szinten van, amely a sztárklubok alatt található, és bizonyos szempontból a többiekhez viszonyítva úgy viselkedik, mint a sztárklubok a Sevillával. Az abszolút kicsiktől el tudja vonzani a rejtett értékeiket, de a sajátjait csak mértékkel tudja megtartani, így a csapat beállt egy nagyon érdekes pályára, amely maximálisan kihasználja a pozíciójából származó előnyöket. A Monchi-Sevilla (fölösleges lenne szétválasztani őket) a legjobb példa arra, hogy a felismert piaci rést zseniálisan ki lehet használni. A klub tisztában van a határaival, valós célpontokat tűz ki, amelyeket rendszeresen el is tud érni. Így tudják megszerezni ligán belül Aleix Vidalt az Almeríától, Pedro Sarabiát a Getaféból, vagy Krychowiakot a francia alsóházból (Reims).

Aleix Vidalon 14 millió eurót kerestek (3-ért jött, 17-ért ment), és csak egy szezont játszott náluk, még a fizetése is kijött kevés pénzből

A Sevilla már tavaly is rekorder lett, ugyanis a 4 UEFA kupa/EL-sikere is egyedülálló, az 5 viszont még a példaértékűnél is több, ráadásul az európai labdarúgásban a Bayern triplázása óta (’74-’76) nem nyerte meg ugyanazt az európai kupát egymás után háromszor ugyanaz a klub. A Sevilla ráadásul 10 év alatt lett egyeduralkodó a második számú sorozatban, első győzelme idén volt tízéves. Az a kritika is érvényes, hogy másodosztályt nyerni könnyebb. De ötször? Összesen 9 próbálkozásból? Monchi ideje alatt ugyanis 9-szer vettek részt az UEFA Kupa/EL küzdelmeiben. Ebből egyszer ismét kezükre játszott a szerencse, ugyanis a második aranykor épp úgy kezdődött, hogy a 9. helyen végző Sevilla elől kizárták az európai küzdelmekből a gazdasági okokból a sejk első nadrágszorítós évében a 6. Málagát, és a templomegere Rayót, amelyik a 8. helyen végzett. Ennyi szerencse azért belefér, ha ennyi jól végzett munka van a tarsolyban.

A rájuk legyintőknek és ellenzőknek is bizonyított a klub, hogy mióta az EL-győzelem BL-helyet ér, mind a két kiírást a Sevilla nyerte meg, amellyel kétszer is „feljutott” az európai topfoci elsőosztályába, ráadásul vigaszágon, mivel a bajnokságban 2006-hoz és 2008-hoz hasonlóan egy ponton múlt, hogy lemaradtak a 4. helyről). Jövőre második kalaposként már legalább egy sztárcsapatot elkerül a csapat, ez pedig egy olyan előny, amely tavaly nem adatott meg nekik. Hála a szorgosan összegyűjtött klubkoefficiensnek (meg a gigantikus ligakoeffnek is), a Sevilla, és általánosságban a feltörekvő, úgynevezett másodvonalas felsőházi spanyol klubok -  tehát mindenki aki számít a 3 nagyon kívül - helyzete kényelmesnek mondható.

Kedvenc transzfer és a döntők

Monchi kedvenc tizenegyében ott van Frédéric Kanouté, akiért bár egy vasat sem kapott a klub utólag, de öt döntőben szerzett gólt a Sevilla színeiben.

A város egyik legkedveltebb figurája

Az újabb aranykor bebizonyította, hogy a klub sikereinek legnagyobb kovácsa a sportigazgató, és ameddig Monchi a hivatalában marad, addig a sikerek is érkezni fognak. Kis túlzással edzők, játékosok jöhetnek-mehetnek, de az a nap lesz az igazi gyásznap a Nerviónban, amikor Monchi elhagyja hivatalát.

Végszó: minek örülnek igazán a Nerviónban?

A játékosok számára azért is ideális terep, mert a játékost felfuttató klubbal mindenki jól jár: a klub vitrinje egyértelmű, egy rendszeres játéklehetőséghez jutó kiugrásra váró ismeretlen klasszisjelölt trófeákat nyer és hírnevet szerez, a relatív olcsó és kipróbált minőséghez jutó sztárcsapat, és a játékosát „beszerzési ár” fölött eladó nevelőklub, a kiscsapat is részesedik a haszonból. Ha előnyösen kötik a szerződést, akár a további eladásokból is részesülhetnek.

Íme, az elmúlt évtized két legtöbb európai trófeát nyerő spanyol csapata

A Sevilla megtestesíti azt, hogy a szurkolók nem annak örülnek, hogy játszottak 6 BL-meccset, sem annak, hogy egy táska pénzt kerestek az ottani szereplésből. Sokkal inkább annak örülnek, hogy megint európai trófeát nyertek, és újabb kézzelfogható sikereket hozott a klub ésszerű működtetése. Az elmúlt évtizedben 9 trófeát nyertek, előtte pedig összesen négyet, 100 év alatt. Mondhatjuk, hogy az elmúlt időszak a Sevilla évtizede volt. Ha nem lenne Monchi, ki kellene találni...

José Castro elnök és Unai Emery edző is tudja, hogy mennyit köszönhetnek Monchinak