A Barca–Atlético akkor lett érdektelen, amikor épp érdekes lett volna, a Sevilla–Betis hozta a szokásos gyilkolászást, miközben Zidane nagy sorozata pont a Bernabéuban szakadt meg. Összefoglaló a hétközi eseményekről, fókuszban a három rangadóval.
A posztban faja is köreműködött (a jövőben ő is rendszeresen ír majd a blogra).
Az embernek kezd olyan érzése lenni a Barca–Atlético párharc kapcsán (vagy ahogy a Marca nevezi, The other Clásico), mint 2011-ben az El Clásicónál, amikor Pep és Mourinho két hét alatt négyszer játszott egymással. Unalmas labdatoszogatás az egyik oldalon, ultradefenzív mentalitás a másikon (amúgy meg a pöcse ki van mindkét csapatnak a másikkal). Közben sok apró szabálytalanság, odarúgás, szájkarate, bírózás. A két csapat már teljesen kiismerte egymást az elmúlt években, és szerda este sem Simeone, sem Luis Enrique nem akart (vagy nem tudott?) változtatni, így a játék képe pöcre ugyanaz volt, mint a legutóbbi meccseken. Az Atlético meg sem próbálta letámadni a Barcát, a két négyes védelmi vonallal, valamint a precíz csapatmozgással pedig elvágta a kapu felé vezető utat Messiék előtt. Ezen még Rakitic gólja sem változtatott, a második félidő elején ugyan feljebb kapcsolt az Atlético, de a meccs továbbra is a Barca kezében volt.
Az Atléti védekezése (a kép La Liga fícsör)
Ezt a statikus játékot billenthette volna ki Messi sérülése, ami után a Barca átállt volna 4-4-2-re, hogy átadva a területet az Atléticónak, kontrákra rendezkedjen be. Ebből a szempontból a legrosszabbkor jött Correa egyenlítése, mert a gól után folytatódott az, amit az első 60 percben láttunk. A legutóbbi négy meccsükön mindig a madridiak szereztek vezetést, szóval egy teljesen új helyzet állhatott volna elő a hátralévő fél órában (nem állt, az Atlético tartotta az 1–1-et, a Barca pedig képtelen volt helyzeteket kidolgozni).
De mihez kezdett volna az Atléti a labdával? Nem véletlen, hogy amíg a Barca és a Real rendszerint 100 gól fölött lő a bajnokságban, addig az Atlético ennek alig több, mint a felét. Simeone alatt teljesen idegen a labdával való játék, így hiába a rengeteg kapura lövés és szöglet, ha támadásban nincsenek meg a tudatos játékelemek – ezért nem is csoda a sok 1–0-s győzelem. Tavaly a BL-negyeddöntőben és az elődöntőben azt a két csapatot verték ki, amelyek magasan a legtöbbet birtokolták a labdát (Barca, Bayern), míg a nyolcaddöntőben, amikor a PSV átadta nekik a kezdeményezést (odavágón 57%-os labdabirtoklás, visszavágón 58%) csak szenvedtek, és két 0–0 után, tizenegyesekkel jutottak tovább. A Real elleni döntőben is náluk volt többet a labda, és ott is teljesen a komfortzónájukon kívül mozogtak. Az idei szezonban a két újonc ellen agyondominálta a meccset az Atlético (vs Alavés 62%, vs Leganés 63%), mégsem tudta megverni egyiket sem. Ettől függetlenül a spanyol középmezőnyt továbbra is „leizmozzák” majd, de a BL-ben inkább működik a Simeone-magic, mint egy 38 fordulós maratonon. Az elmúlt három évben kétszer is ott voltak a BL-döntőben, pedig a 32 csapatos mezőnyben még a top20-ba se fértek be, ami a labdabirtoklást illeti. Furcsa paradoxon, de minél jobb az ellenfél, annál könnyebb az Atlético dolga. Barcelona–Atlético 1–1
A Real Madrid–Villarrealt illetően – ami egy másik fordulóban minden bizonnyal a legkomolyabb rangadó címre is jó eséllyel pályázna – nagyjából azt kaptuk, amit vártunk. A Real a szokásos 4-3-3-mas hadrendjében esett neki az Escribá által vezetett Sárga Tengeralattjárónak, hogy aztán számos kellemetlen meglepetés érje. A Villarreal ugyanis –ahogyan arra számítani is lehetett –, nem törődött bele abba, hogy Zidane csapata az ő testén keresztül döntse meg Pep Barcájának ligarekordját. A találkozó első félideje kiélezett küzdelmet hozott, amelynek alapját az adta, hogy Escribá legénysége egy rendkívül fegyelmezett védekezési alakzatot vett fel már az első perctől kezdve. Ezt talán leginkább egy 4-3-2-1-hez lehetett hasonlítani, aminek köszönhetően a saját térfelük teljes hosszát felügyelni tudták.
Ahogyan az a képen is látszik, a Real nem igaztán találta módját a vendégek falának feltörésére. Mindössze két játékos (Ronaldo és Benzema) pozícionálja magát a védelmi vonalak közé, ami jelentősen megnehezíti az előrejutást az akcióban. Persze a Villarreal játékosainak érdemeit se vitassuk el, kiválóan teljesítették az edzőjük utasításait, példának okáért elég megnéznünk, hogy mind a két fővárosi csatárt takarják fedezőárnyékukkal. Illetve egy másik példa arra, hogy miként is küszködött a hazai csapat a gólhelyzetek kialakításával. Ha egy masszív védelmi vonalat szeretnének feltörni, a legrosszabb amit tehetnek, ha csak gurigáznak a fal körül, úgynevezett U-alakot felvéve. Hogy miért is? Nézzük vissza a spanyol válogatott elmúlt két világversenyét. Az ábrán a Real játékosai márpedig ezt az utat választják, nem csoda, hogy ismételten sikertelenül fejezik be az akciót, a fehérrel jelölt területre ember hiányában nem érkezhet passz.
A második félidőbe érkezve azonban mintha magára talált volna a Madrid, és a vendégek is fáradni látszottak. Ennek legnagyobb jele az volt, hogy nagyon mélyen visszahúzódtak saját térfelükre, ezzel szinte teljesen feladva a hatékony ellencsapások lehetőségét.
Az egy szem csatáruk a félpálya vonalánál szobrozott, ami lehetőséget adott a Real Madridnak a védelem előtti, immáron nem U alakú passzolgatásra. A Real Madrid játékosai többet keresték a mélységet, ezáltal nem egyszer sikerült fejetlenséget okozniuk a Villarreal védelmében. Illetve, hogy egy magyaros szakzsargonnal éljek, a vendégek rendszeresen elrontották a tolódást, ami hatalmas területeket nyitott meg a hazaiak számára a széleken, és a védekező játékosok között.
Mindezek ellenére nem sikerült végül a maguk javára billenteni a mérleg nyelvét, kevésszer tudtak megfelelő összjátékot létesíteni egymással a fehérek, amit az a statisztikai adat is alátámaszt, hogy helyzetbe kerüléshez a beadást találták legjobb opciónak, összesen 53-szor próbálták a szélről rávarázsolni a labdát valamelyik támadó fejére.
A döntetlen tehát igazságosnak nevezhető, miután mindkét csapat csak egy félidő erejéig tudta megcsillogtatni potenciálját. Real Madrid–Villarreal 1–1
A forduló meccse, El Gran Derbi
A Sevilla–Betis (vagy Betis–Sevilla) az a meccs, amit ha megnyersz, a szezon végi elszámolásnál bármilyen szarból kimoshatod magad. A meccset figyelve a két edző fejében is ugyanez volt. Sampaolitól elvárás volt a győzelem a Pizjuánban, Poyet pedig csak a vereséget akarta elkerülni. A játék képe ennek megfelelően alakult, a Sevilla óriási fölényben játszott az első félidőben, még ha komoly lehetősége nem is nagyon akadt. A Betisnek értékelhető megmozdulása sem volt, legfeljebb azok a szabálytalanságok, amikkel tördelték a játékot. Kerek fél perc telt el a meccsből, amikor Petros megkapta az első sárgát, majd 15 perc után már 11 szabálytalanságnál és három sárgánál tartottak a csapatok. Kíváncsi lennék, hogy az andalúz derbikre jellemző „vérrontás” csak a külső belemagyarazás eredménye, vagy a játékosok tényleg nem tudják kezelni a terhet. Kedden 28 játékos lépett pályára, közülük 12-nek ez volt az első derbije. Érdekes, hogy a két öreg, Rubén Castro és Joaquín (akik isten tudja hanyadik derbijüket játszották) összesen egyszer szabálytalankodott, miközben a meccs végére a faultok száma elérte a 41-et.
A második félidőben Mercado gólja után a Betis feljebb tolta a védekezését és ment az egyenlítésért, ami össze is jött, de a bíró les miatt nem adta meg Alegría gólját.
A Betistől az egyenlítést, tőlem egy nyertes szelvényt vett el Javier Estrada
A meccs utáni sajtótájékoztatóra Poyet egy laptopot vitt magával. „Láttátok, vagy megmutassam?” – dühöngött a tévesen elvett gól miatt a Betis edzője, aki szerint a győzelem lehetőségétől is megfosztotta őket a bíró. A túloldalt Sampaoli nem foglalkozott az esettel, ő kerek-perec megmondta, hogy a meccsen kizárólag a Sevilla akart focizni.
Több volt a meccsben, mint amennyit kaptunk. Szétgyepálták egymást a csapatok, a Betis pedig csak akkor kezdett el futballra hasonlító sportot űzni, amikor már futni kellett az eredmény után. A Betis nem hogy nem verte meg a Sevillát az előző hét meccsükön, de még csak gólt sem rúgott. Sevilla–Betis 1–0
A forduló csapata
A Valencia négy vereség után nyert végre, a körülményeknek megfelelően, öngóllal és egy 88. perces Parejo büntetővel. Ayestarán menesztése után a klub Marcelinót ostromolja, de ő az RFEF szabályai szerint nem állhat munkába a valenciaiaknál, mivel a szezonban már irányította a Villarrealt. Bullshit, mert nem, Marcelino még a felkészülési időszakban dobbantott. A rendszerint ideiglenesen beugró Voro mérlege imponáló egyébként, az Alavés elleni volt a kilencedik meccse és a hetedik győzelme (egy x és egy vereség mellett – mindkettő a Barca ellen). Valencia–Alavés 2–1
A forduló játékosa
Pepnek nem kellett Manchesterben, de úgy tűnik, hogy Nasri hamar belerázódott Sampaoli rendszerébe. A Betis ellen bejátszotta az egész pályát és mindig passzopciót jelentett a társaknak (a Sevilla hét leggyakoribb passzkominációjából ötnek a részese volt). A Mercadónak adott gólpassza már az 56. volt a pályafutása során.
A forduló hülyéje
Ramos megint eljátszotta, hogy a keze helyett a fejét találta el a labda, de a hétvégivel ellentétben most nem ette meg a bíró. Már másodszor fordul elő vele a szezonban (vs Osasuna), hogy a fejesgólja mellett egy tizenegyest is összehoz az ellenfélnek ugyanazon a meccsen. Idióta, de pont ezért szeretjük.
A forduló teljesítménye
A sok egy az egy elleni párharc nem meglepő az andalúz derbiken, az már annál inkább, ha valaki hibátlanul játssza végig a meccset. Márpedig Felipe Gutiérrez esetében ez a helyzet, az első derbijén a 11 szerelési kísérletéből mind a 11 sikeres volt.
A forduló gólja
A 19 éves suhanc Youssef En-Nesyri a 67. percben állt be az Eibar ellen, és tíz percre rá ezzel a góllal szerezte meg a Málaga első győzelmét. „Azt hittem elsírom magam abban a pillanatban” – emlékezett vissza a góljára a marokkói fiú.
A forduló posztja
„Még jó, hogy hozzám se ért [Suárez]” – bosszankodott Filipe Luís az Instagramján a Barca–Atléti után.
A forduló eredményei
Málaga–Eibar 2–1, Sevilla–Betis 1–0, Real Madrid–Villarreal 1–1, Celta Vigo–Gijón 2–1, Sociedad–Las Palmas 4–1, Granada–Bilbao 1–2, Barcelona–Atlético Madrid 1–1, Osasuna–Espanyol 1–2, Deportivo–Leganés 1–2, Valencia–Alavés 2–1
