Ezer és egy okot lehetett olvasni a spanyol sajtóban a Chile elleni második csoportmérkőzés előtt, miért is tud majd gólzuhataggal visszatérni a vb-re a hollandus tömegszerencsétlenségben megrogyott La Roja. Mind hamisnak bizonyult. Besült a csodafegyver, így a tiki-taka átka, mely végzett anno a Barcelonával, majd idén a Guardiola vezette Bayernnel, most újra lecsapott. Adiós Mundial, adiós campeón! Adíós, generación de oro!? Hogyan tovább?!
Del Bosque a válogatott edzőjeként még soha nem veszített két egymást követő mérkőzésen. Ez volt a fő tétele annak a megannyi pontnak, mely a reményt jelentette a spanyol szurkolók számára. A törvény azonban megdőlt, Hollandia után (5-1) Chile 0-2-re legyőzte a címvédőt, így a spanyolok az utolsó körtől függetlenül - jelenleg 1-7-es gólaránnyal! - könnyes búcsút vettek a brazil Mundiáltól. Iker Casillas úgy nyilatkozott a halálos tőrdöfést követően, hogy ez "a generáció nem ilyen búcsút érdemelt". Igaza van, ahogy azoknak is, akik úgy gondolják, a gyászos (le)szereplés felelősei egyértelműen a jóllakott és vb-túristává vált játékosok. A futball istene ugyanis nem osztja ingyen a kegyeit: futni, küzdeni, harcolni minimum elvárás Fortuna meggyőzéséhez. Így sajnos nem marad más, mint szomorú arccal a tükörbe nézni, és halkan, a fogak között elmorzsolni: "elkúrtuk!".
OFF: Nem egyedi eset a teljes pofára esés. Olaszországnak (két ízben: 1950 és 2010), Brazíliának (1966) és Franciországnak (2002) is hasonló szégyen jutott osztályrészül: bajnokként érkeztek a Mundiálra és már a csoportmérkőzések után csomagolhattak is.
A kritika tehát jogos. S bár Monserrat kolostorában nem verték félre a harangokat, a király sem a korai búcsú miatt mondott le, és nincs világvége hangulat Spanyolországban, a kárörvendők bizonyára sportot fognak űzni abból, hogy bő nyálat gyűjtve pofazacskójukban célba vegyék Xavi, Iniesta, Ramos vagy akár Iker Casillas képzeletbeli szobrát. Itt most akkor szögezzük le, a futball, a labdarúgás, és nem csak a spanyol labdarúgás, ezeknek játékosoknak CSAK KÖSZÖNHET! A bámulatos sikerévek okán a tinirajongók bizonyára dörzsölik a szemüket, kérdezgetve maguktól, miként lehetséges, hogy a La Roja, mely az utóbbi három nemzetközi torna (Eb-vb-Eb) serlegét megkaparintva végiggurigázta a kontinenst és az egész földgolyót, ilyen könnyen kipukkadt, de a borostás korosztály jól tudja, ebben oly hatalmas szenzáció nincsen. A hagyományosan negyeddöntő- és elődöntő-fóbiával küzdő La Roja, leszámítva az elmúlt három tornát, rendre lebőgött a nemzetközi színtéren.
Skandallumról nincs szó! A sikertelenségnek sokkal mélyebb gyökerei vannak Ibériában, mint amekkorát a dicskorszak maga után hagyott. Egy generáció kivirágzásának és dominanciájának voltunk szemtanúi az elmúlt évtizedben, mely most elkezdte ledobálni a szirmait. Torres és társai a 2006-os német világbajnokságot követően nem találtak "legyőzőre" és túlszárnyalva oly sokszor tán még önmagukat is, a világ trónjára emelték a hispán labdarúgást. Eddig bírták tartani. Magukat. Építményüket. Trónjukat. Elfáradtak. Kész. Értjük.
Az azonban fáj, hogy ilyen csúnyán, bántóan simán kerültek lapátra, magukkal rántva a tiki-taka filozófiát, mely mondjuk ki, csődöt mondott Brazíliában. Csődöt mondott, s nem először. Látva a meddő, a dinamizmust, a pressziót és a szenvedélyt nyomokban sem tartalmazó labdázgatást, a tiki-taka bilincsé vált, melynek bokaláncaitól értékelhető támadás Chilével szemben nem tudott kialakulni. Hiányzott a frissesség és a fantázia, amit tetézett a taktikai tehetetlenség, a váltásképtelenség. A megfáradt tiki-taka pedig kiváló terep olyan hipermotivált húsevőknek, mint Chile, mely Bielsa-emlőkön szívta magába az örökmozgók akaratosságát és a megsemmisítő futballeszenciát: küzdeni az utolsó lehelletig. Chile fizikálisan szanaszét verte Spanyolországot!
Diego Costa szerepeltetésével nem sikerült a kilences pozícióját megoldani. És ez nem az új igazolás hibája! A brazil-spanyol kapura teljesen veszélytelenül lézengett néha-néha visszalépve labdákért, mivel a középpályáról nem érkezett megfelelő támogatás. A hamis kilences, mely az utóbbi Eb slágertémája volt, teljesen el lett felejtve. A labda nem gördült, csak dadogott, és a sok kis alibipassz között elfelejtődtek a bemozgások, vagy jobban mondva, nem maradt energia a területek nyitására és bejátszására, amely alapja volt a sikernek. A középpálya leszerepelt. A védelem, édes istenem..., Piquéstől, Ramosostul, Casillasostúl, Javi Martínezestül megbukott. Még ha közhely is, most tényleg érezni lehetett, igazán hiányoznak olyan elemek a keretből, akiket Del Bosque otthon hagyott: pl.: Carvajal, Isco, Iturraspe. A szövetségi kapitány nem volt olyan bátor, mint a spanyol sajtó által sortűz alá vett szépemlékű hortalezai bölcs, Luis Aragonés, aki egy csettintéssel felejtette el Raúlt és hőstetteit, hogy az akkor szétpattanó formában játszó utódoknak (Villa, Torres) teret nyisson. Del Bosque a folytonosságra szavazott, lehet, csak kényszerből. Mégis azt mondom, tökösebbnek kellett volna lennie, míster!
A következő hetek, hónapok - több idő nagyon nincs - kérdése az lesz, hogyan tovább? Del Bosque nem mondott le, a hírek szerint nem is szándékozik felállni, így vezetésével alakulhat "újra" a La Roja, melyben pár "veterán" vélhetően utolsó napjait tölti a spanyol válogatott melegítőjében. A hispán sajtó azt véli tudni, Iker, Xavi és Torres eshet a frissítés áldozatául, melyhez az "új arcok" nem állnak tömegével rendelkezésre. Visszaesésről azonban még korai beszélni. És nem is nagyon érdemes. A La Roja csillaga már örökre ott ragyog a világfutball égboltján. Évtizedes kudarcok sorával sem lehet onnan letörölni.
