Mielőtt még egy kézlegyintéssel elintéznénk a két gigász mai meccsét és vele a bajnoki címmel járó izgalmakat, ugorjunk kicsit vissza az időben. Nem is olyan régen a Barcelona hazai pályán maradt alul a csalódást keltő Valenciával szemben, amivel a hosszú hónapok alatt összeszorgoskodott előny gyakorlatilag semmissé vált. A bajnokság megszűnt maraton lenni többé, helyette egy öt fordulós sprint vette kezdetét. A sprint lényege, hogy nem hibázhatsz, minden egyes levegővételnek, mozdulatnak döntő jelentősége van. Ebben a kegyetlen mentális teherrel járó versenyfutásban az Atlético Madrid botlott meg először, amivel búcsút is intett a La Ligának. Maradt tehát a két örök rivális, a Barcelona és a Real Madrid. Tiszta sor, hogy a blancók csak akkor lesznek bajnokok, ha megverik a Deportívót és közben a Granada pontot rabol a katalánoktól. Ehhez egyébként a spanyol futball Platinije is adhat egy kis extra motivációt, ami tegyük hozzá gyorsan, teljesen jóhiszemű ilyen helyzetben.
Drámai végjátékra most aligha számíthatunk, de a történelem unalmas bugyraiban azért találunk érdekességeket. A 90-es évek elején még előfordulhatott, hogy egy csapat 55-56 ponttal bajnokságot nyerjen az utolsó fordulóban. Ezt az időszakot lovagolta meg Cruyff Barcája, akik három egymást követő évben is aranyérmesek tudtak lenni a körülmények szerencsés alakulásának köszönhetően. Az 1991/92-es szezon záró játéknapján a Real Madrid egy pontos előny birtokában utazott a Kanári-szigetekre, ahhoz a Teneriféhez, amelyet a királyiak egykori kiváló játékosa, későbbi sportigazgatója, Jorge Valdano trenírozott. A mérkőzés a tervek szerint alakult, a Real Hierro és Hagi révén már korán megszerezte a vezetést, amire még a szünet előtt tudott válaszolni a Tenerife. Eközben a Camp Nouban is zajlottak az események, de Stoichkov duplája hamar kedvét szegte a bilbaóiaknak. A második félidőben aztán borult minden, az oly közel lévő bajnoki cím kihullott a király kezei közül, amikor előbb Ricardo Rocha egalizált, majd rá egy percre Pier fordította meg az eredményt. Tenerife-Real Madrid 3-2, Barcelona-Bilbao 2-0. A tenerifei hősöket örökre szívükbe zárták a katalán szimpatizánsok.
A tenerifei átok
Egy évre rá kísértetiesen hasonló a szituáció. A Real vezeti a tabellát, az utolsó fordulóban a Teneriféhez utaznak, miközben a Barcelona a Real Sociedadot fogadja. Még hogy a történelem nem ismétli önmagát, höhö. Jorge Valdano 2-0-ra veri volt csapatát, Cruyffék 1-0-ra a baszkokat. Helycsere az élen, újfent örülhet Katalónia.
A legdrámaibb szituáció viszont a 93/94-es idényre maradt. A Real Madridot leváltotta a Deportivo, akiknek csupán annyi dolguk volt, hogy hazai pályán begyűjtsék a három pontot a Valenciával szemben. A galíciaiaktól egy egységgel lemaradva állt lesben a Barca, akik a Sevillát fogadva döbbenten konstatálták, hogy Diego Simeone éppen szertefoszlatja a bajnoki címről szövögetett álmokat. A vége mégis sima lett, a futószalagon érkező Barca gólok (Stoichkov 2, Romario, Laudrup, Bakero) egyre nagyobb nyomás alá helyezték a Deport, akik képtelenek voltak betalálni. Végül az utolsó percben felcsillant az esély, amikor is Nandóval szemben követtek el szabálytalanságot a 16-oson belül. Az ítélet tizenegyes. Miroslav Djukic éppoly szarul rúgta a büntetőt, amilyen szarul később a valenciai edzősködése elsült. Az eredmény azonnal eljutott a Camp Nouba, majd némi sugdolózás után Nunez elnöknek is leesett a csízió, miszerint újfent bajnok a csapata.
Visszakanyarodva a jelenbe, az alsó régióban három csapatnak van még esélye megőriznie az első osztályú tagságát. Ezek közül kettőnek könnyes szemmel intenénk búcsút, a maradék egyet meg már évek óta a Segundába követeljük. Gondolhatjátok, hogy végül melyik fog bent maradni... A Getafe megtestesít mindent, ami nem a spanyol élvonalba való (kivéve Pedro Leónt és Sarabiát). Nem is érdemes velük külön foglalkozni, egy ótvarszar csapat, ótvarszar szurkolótáborral. Az edzőváltás mondjuk jót tett nekik, Esnáider összekapta őket a szokásos szezon végi darálóra, amiből egyszer már ők is kijöhetnének vesztesen. Majd jövőre (by gunners).
A Sporting Gijón megítélése szerintem semleges. Hiányozni fognak a Molinónban rendezett csörték, Abelardo kopasz gránátvörös-kék buksija, de most őszintén, Halilovicon kívül volt bennük bármi érdekes? Egyértelmű, hogy még nem állnak készen a Primera Divisónra, de mi azért sajnáljuk őket. Halilovic miatt.
Rayo Vallecano. Bekövetkezett az, amitől féltünk. A Rayo hosszú évek óta pengeélen táncol, de eddig mindig sikerült úgy keverni a kártyákat, hogy végül megragadjanak a középmezőnyben. Paco Jemez olyan attraktív futballt honosított meg a legkisebb madridi csapatnál, amellyel talán örökre bevéste magát a La Liga históriás könyvébe. A kezei alatt olyan játékosok teljesedtek ki, mint Diego Costa, Leo Baptistao, Bueno vagy Saúl Niguez. A bundagyanú és a sajtóval való összeszólalkozás ugyan árnyalja a képet, de Paco Jemez úgy távozik az élvonalból, ahogy arra csak a legnagyobbak képesek: stílusosan, önmagához hűen.
Rayo Vallecano: oly' bájos és törékeny
Pacoval vagy nélküle, egy év múlva ugyanitt!
