Rendszeres olvasóink tudják, időről időre meglovagoljuk a történelem álomfoltos táltosát, hogy felevenítsük a spanyol labdarúgás egy-egy szimbolikus pillanatát. Ezen alkalommal 1990 szeptemberébe utazunk vissza, több mint egy negyedszázados távlatból megnézzük, hogyan is történt meg az, hogy a Real Madrid pénzéből gyártottak atlétis órákat a város (akkor még jelentősen) szegényebbik felében!
Ekkortájt az Atléti elnöke a hírhedt Jesús Gil y Gil volt, a Realé pedig Ramón Mendoza. Egyik üzletember sem ijedt meg a saját árnyékától, és mindkettőnek megvoltak a maguk érdekes üzleti ügyei is, de ebbe most ne menjünk bele. A két üzletembert az is összekötötte, hogy a 2000-es évek elején szívroham vitte el mindkettőjüket, 70 éves korukon túl.
Két különleges elnök: Gillel az Atléti megjárta a poklot és a mennyet is (bajnoki cím, kupagyőzelem duplázás, majd kiesés az élvonalból), Mendoza pedig a Real második leghosszabb mandátumú (1985-1995) valamint második legsikeresebb elnöke (mindkét kritérium szerint csak a legendás Santiago Bernabéu előzi meg).
Csapó egy
A történet részben Barcelonában kezdődik. 1988-ban Luis Millát a katalán óriás felvitte az első csapathoz. Két évvel később viszont szerződéshosszabbítási mizériája közben a Barcelona elveszteni látszott saját nevelésű játékosát, a lejáró szerződésű védekező középpályást pedig ahogy kell, ki is nézte az Atlético Madrid, de erre később még visszatérünk.
Csapó kettő
A ’89-’90-es szezont hatodik (UEFA kupás) helyen és (Real Madrid elleni vesztes) kupadöntővel befejező Valladolidban ugyanis feltűnt egy andalúz srác, aki Fernando Hierro névre hallgatott. A védekező középpályásként és védőként is bevethető gólerős játékos iránt is érdeklődött a matracos csapat. Hierrót Gil projektje annyira meggyőzte, hogy még videó is van róla atléticós szerelésben.
"Hierro az Atléticóba szerződik" - hogyan hangzik ez ma?
A két történetnek hasonló kiindulópontja és végkifejlete is van. Mindkét játékossal először az Atlético szemezett komolyabban, ám végül mindketten a szomszédban kötöttek ki. A dolgoknak viszont mindig van egy kevésbé ismert oldala, amely esetünkben egészen humoros formát öltött. 1989-1990 között ugyanis született egy olyan szurkolói anekdota, amely a mai napig kering internetes fórumokon.
Mendoza túllicitálta a szomszédot, és a piros-fehér mezzel már mutatkozó Hierro végül a lila-fehér mellett döntött (ne legyünk romantikusak, nem azért, mert a Valladolid is lila-fehér, akárcsak a Real Madrid). Mendozának viszont emiatt kompenzációt kellett fizetnie, Gil pedig újabb igazolások helyett inkább a szurkolókat akarta magának megnyerni, így legyártatott többezer karórát (egyes források szerint ezek száma 70 ezerre rúg) az Atlético Madrid címerével. A csavar a történetben ott van, hogy az órák hátlapján ott van az a felirat, hogy „Regalo de Don Ramón” azaz Ramón úr ajándéka.
A fenti történet persze nem hivatalos, de itt vegyük fel újra a Luis Milla-szálat. Ugye úgy volt, hogy 1990-ben Milla nem akar hosszabbítani a Barcával. A történet ugyanaz: az Atlético megegyezik a középpályással (a posztja is hasonló Hierróéhoz), majd később a rivális ráígér, és az aragón Barca-nevelés fehérbe öltözik. Az ügylet többletköltséggel járt: 10 millió pezeta kompenzáció. A klub megint a szurkolók javára dönt: ajándékcsekkeket oszt ki a sociók között, amelyeket Racer karórára lehet váltani. A Vicente Calderón irodáiban szeptember 17 és 30 között 10:00 és 13:30 valamint 17:00 és 19:30 között átvehetők az ajándékok.
Senki nem tudja megerősíteni, hogy ezek Gil manőverei voltak, de ami tény, a Milanuncioson (spanyol online piactér) bizony most is lehet ilyen órát találni, akkor is ha számuk már megcsappant, és már elég kevés van forgalomban, de van közülük olyan, amelyik működőképes:
150 euróba kerül a relikvia
Így történt, hogy a ’90-es évek fordulóján az atléticós órákat a Real Madrid elnöke „fizette”. Ugyanakkor eme eset óta tudjuk: a „majd ha a csapat mezében pózol, akkor elhisszük” logika sem mindig betonbiztos.
Kapcsolódó kérdésünk: változott-e valami a világban azóta, vagy nincs új a nap alatt?