Az idei év kétségtelenül a Real Madridról szólt, legalábbis ami a sikerességet illeti. Az esztendőben mindössze két alkalommal szenvedtek vereséget, ami egyedülálló teljesítmény, a játékukat azonban nem kerülték el a kritikus hangok, főleg a középpályás játék stílusát kérdőjelezik meg.  Ennek ellenére szinte képtelenek vereséget szenvedni, amelynek egyik legfőbb oka az, hogy szinte mindig képesek magukat saját hajuknál fogva kirángatni a kellemetlen helyzetekből, leginkább fejeseik révén. Hajtás után megvizsgáljuk, mi okozhatja ezt az úgymond jelenséget, azaz mitől ilyen veszélyesek fejjel?

Az mindenki számára nyilvánvaló, hogy a királyi gárda játékosai kiemelkedően jók fejjel, és az az edző, aki ezt ne akarná kiaknázni, jobban tenné, ha inkább csak a lelátóról, esetleg a tévéből követné a labdarúgás világának eseményeit. Csak példának okáért a három középhátvéd -Ramos, Pepe, Varane- mind extrán jónak számítanak ebben a kategóriában, és akkor még az égimeszelő Moratát, Benzemát, vagy a fantasztikus rugókkal rendelkező Bale-Ronaldo párost nem is említettük. Zidane és stábja előtt tehát adva volt a feladat, hogy ebből az elit alapanyagból alkossanak valami működőképeset. 

Az alapvető elképzelés, ami a beívelések levédekezését illeti, megegyezik a mély védekezésével. Ugyanúgy lehet alkalmazni emberfogást, valamint területvédekezést, és ugyanúgy utóbbi a sokkal hatékonyabb. Ennek az oka egyszerű: előbbinél két dologra kell koncentrálni, az emberre és a labdára, míg utóbbinál elég csak a játékszerre. Ez aztán az emberfogást egy reaktív rendszerré teszi, és csupán az ellenfélre reagál, míg területvédekezésnél a csapat saját kezébe veheti sorsát.

A legtöbb csapat így Spanyolországban is a kettő keverékét használja, azaz a csapat nagy része embert fog, míg kettő vagy három játékos a saját területét védi. Ezáltal a befutó emberek is lelassíthatók, és vannak labdát támadó játékosok is, ám könnyen kialakíthatók ellene veszélyes szituációk, ha a labdát átívelik a területvédekező rész fölött.

Ami a Real Madridot illeti, ők ebből próbálnak saját maguknak előnyt kovácsolni, azaz kihangsúlyozni a félig területvédő, félig embert fogó védekezést szögleteknél. A játékosaik rendszerint mélységből indulnak meg a beívelésre, ám ami ezután következik, az adja ezeknek a rögzített játékhelyzeteknek a sava-borsát. A rövid oldalra szokásuk állítani egy alacsonyabb játékost, rögtön a területvédekező mellé, valamint ugyanezt megtenni a hosszún helyezkedőkkel is. A tizenegyespont környékén helyezkednek a beinduló emberek, míg a tizenhatos előtt meccshelyzettől függően áll egy vagy két játékos. Az elején említett játékosnak a rövid oldalon az a feladata, hogy megakadályozza emberét abban, hogy labda felé irányuló mozgást végezzen. Ezt azonban nem sima kosaras elzárással igyekszik megvalósítani, hanem egy alapvonal felé indított futással, amellyel megzavarja a védőt, és ezáltal akár azt emberfogásra is ösztönözheti. Ez a mozgás szabadít fel általában helyet Ramosnak, aki a rövid oldalra robban be, emberét általában lerázva, így szabadon fejelhet, ha hozzá érkezik a labda. A hosszú oldal általában Cristiano Ronaldo felségterülete, akinek a társak elzárásokkal igyekeznek területet előkészíteni, remélhetőleg még a szabályosság keretein belül.

Szabadrúgások beívelését már sokkal nehezebb megtervezni, hiszen az általában teljesen esetleges, hogy honnan is végezhetik el a szabadrúgást, ezért ott ennél könnyebb variációt alkalmaznak. Ilyen helyzetben a védelem is sokkal inkább emberfogásra koncentrál, hiszen szinte egy vonalból indulnak a támadókkal a labda elrúgásának pillanatában. Éppen ezért itt elég csak az elzárásokra és a leshatáron való okos mozgásra figyelni. Hiszen a támadó játékosok az elrúgás előtti pillanatban még méteres lesen állva meglóghatnak emberük elől, akiknek túl kockázatos lenne megszüntetnie a lescsapdát azzal, hogy követi az emberét, sőt, közben helycserével el is zárhatják őt. Ezt a Barcelona is saját bőrén tapasztalhatta meg az El Clásicón:

Amint a képen is látszik, Ramos elmozgott Busquetsről, akit Piquével párban távol is tartanak a gólerős védőtől, így elég leráznia Mascheranot ahhoz, hogy az emberfogásra koncentráló katalánok mellett zavartalanul Ter Stegen hálójába bólinthasson. Külön kiemeltem az elzárást, amit a magas barcelonai játékosok kaptak, ugyanis ez volt az igazi kulcs Ramos góljához.

És persze nem feledkezhetünk el a mezőnyből beívelt labdákról sem, ugyanis ebből szerezték idén a legtöbb gólt a madridiak, és immáron nyugodt szívvel állíthatjuk, hogy Zidane alatt ezen a téren mindenképpen előrelépett a gárda. A játék ezen elemében az eddigiekkel ellentétben nem alkalmaznak közvetlen fizikai kontaktust őrzőikkel szemben, hanem mozgásukkal szabadítanak fel területet társaiknak. Általában a bal szélről láthatjuk a kombinációkat, Marcelo beadásait követően, de a Deportivo ellen például Mariano egy jobb szélről belőtt labdát váltott gólra.

Az elképzelés itt is hibátlanul látszik, két támadó a tizenhatoson belül távolodó mozgást végez harmadik társuktól, aki előtt így hatalmas terület nyílik meg, amelyet támadhat. De mint mondtam, ez a verzió a ritkább, hiszen viszonylag ritkán lőnek be befelé csavarodó labdákat a büntetőterületen belülre, inkább a hagyományos, kifelé kanyarodó labdákat preferálják. Az ok egyszerű: sokkal nagyobb erővel lehet őket megfejelni, illetve általában jobban is irányítható, és a ráfutás is könnyebben kivitelezhető.

Ilyenkor Marcelo a hosszú oldalra íveli át a labdát, amelyre a lendületből érkezhetnek a társak, pontosabban a társ, hiszen ezekben a helyzetekben is egy ember számára készít elő helyet a csapat, ami főleg Cristiano Ronaldot ismerve komoly pedagógiai teljesítmény Zidane részéről, hiszen a portugál aranylabdás ilyenkor általában fittyet hány a csapatérdekre, és ő is a labdát támadja. Amit pedig még fontosnak tartok leszögezni az az, hogy ezeknek a beadásoknak a különlegessége, hogy nem az alapvonalról érkeznek, azaz az olyan szituációkban a játékosoknál már automatizmussá váló variációt át kellett ültetni a csapat játékához jobban illő beadási módszerbe.

Összefoglalásképp annyit mondhatunk, hogy a madridi edzőgárda megfelelően ki tudja használni a játékosokban rejlő potenciált, még ha hozzá is kell tennünk, hogy ezek a beívelt labdáknál való mozgáskombinációk nem számítanak kimagaslóan jónak, ám a játékosok és a rendszer kölcsönösen feljavítják egymást. A nagy kérdés az, vajon mit lépnek ez ellen a bajnokság csapatai?