Legutóbbi posztomban már elkezdtem felvezetni a Sevilla játékának kielemzését, amelynek most már a második fejezetét olvashatjátok. Lesz benne szó a kapus bevonásáról a játékba, a labdakihozatalról, illetve megismerkedünk az andalúzok játékának legmarkánsabb elemével. Nem is húznám tovább a szót, csapjunk a lovak közé! 

MINDEN A KAPUSTÓL INDUL

Manapság a legtöbb edző számára alapvető elvárás kapusával szemben, hogy be tudjon kapcsolódni a labdajáratásba, vagy rövid, nyomást megtörő passzokkal, vagy hosszabb indításokkal, amelyeknek célja az, hogy felszabadítson egy-egy embert a mezőnyjátékosok közül, vagy nyugodt viszonyok közt történjen meg az indítás. Ez ugyebár attól függ, hogy az ellenfél csatárai letámadják-e a kapust vagy sem. Hiszen amennyiben igen, vagy felszabadul egy ember az ellenfél térfelén -hiszen lényegében az emberfogáson alapuló letámadások a leggyakoribbak manapság, ha nagyon magasra van tolva a presszing vonala-, vagy egy védőjátékost is feljebb kell tolni a középpálya vonaláig, ez meg ugye rendkívül kockázatos.

Pontosabban, még van egy másik alkalmazása is ennek a koncepciónak, ami nem más, mint a hátsó labdajáratás elősegítése és az ellenfél védekezésének széthúzása. Ez főként a felkészülési időszakban volt kifejezetten érdekes a csapatnál, amikor a két középhátvéd a pálya két oldalára tolódott, míg a kapus belépett közéjük, amolyan hármasláncot létrehozva. Ez biztosította annak lehetőségét, hogy a szélsőhátvédek feljebb tolódhassanak a pálya széle mentén, míg a szélsők feltölthessék a középső zónákat -a fociban minden mindennel összefügg. Így aztán áttételesen is lehetőséget biztosítottak a dinamikus csapatszerkezet kialakításának, hiszen a pálya középső részeinek túltelítése lehetőséget ad számos sokmozgásos kombinációnak, de erről majd később.

De ha már a kapusok szerepénél tartunk, vizsgáljuk meg azt is, hogyan hozza ki a labdákat a csapat rögtön a saját tizenhatosától, amennyiben erőteljes nyomás helyezedik rájuk. Ilyenkor szintén oldalra kilépő középhátvédekkel operálnak, aminek szintén nyomós oka van. Így ugyanis képesek széthúzni az ellenfél letámadását, ráadásul mivel ez a szélre kilépés rendszerint az alapvonal 20 méteres körzetében történik, feljebb is csalogatják a támadókat. Ez pedig azonnal területet nyit mögöttük, amely egy hosszabb indítással kihasználható a kapus által.

Amint az az ábrán is látszik, a helyüket általában a középpályások töltik fel, jellemzően N'Zonzi és Vicente Iborra. Így képesek kicsalogatni az ellenfél csapatának támadó részlegét, míg a csatárok magas helyezkedésével a félpályánál megállítani a védelem sorai közti rések szűkítését. A szélsőhátédek feljebb lépnek, így nem hagyják betömörülni őket a pálya közepére. Ez az egész játékra jellemző egyébként: folyamatosan mozgásban tartani az ellenfelet, nem hagyni őket berendezkedni a komfortzónájukban, ez élteti a csapatot. Esetünkben ez éppenséggel az ellenfél támadó vonalai mögötti terület felnyitására fókuszálódik, így Sergio Rico egy-egy hosszabb indítással azonnal át is törheti a letámadást.

Na de persze nem csak ilyen módon képesek kihozni a labdát a kapustól indítva-mindez leginkább az ellenfél által használt letámadási stratégiától függ. Az előbb az erőteljes, majdnem egészcsapatos presszinget vizsgáltuk meg, amik ellen valószínűleg legnagyobb sikerszázalékkal a tudatos hosszú labdákra építő játék rendelkezik. Ha azonban a védekező csapat egy kevesebb emberrel operáló, vagy rendezetlenebb presszinggel próbálkozik, azonnal értelmet nyer a kispasszos, háromszögekre építő labdakihozatal. Ennek alapja az, hogy a labdát a pálya széle és közepe között megjárassa a csapat, ezzel szétzilálva az ellenfelet. Ilyenkor általában az átlós passzokat részesítik előnyben, a későbbiekben ki is fejtem ennek módját és okát. A védekező/irányító középpályás mélyen hátra szokott lépni, ugyanúgy mint a fenti esetnél, rendszerint kicsivel a középhátvédek széthúzódását követően. Így a csatárok közti résben megkaphatja a labdát, majd azonnal forgathatja ki a feljebb lépő hátvédnek. Innentől vagy egy diagonális bepassz következik, vagy maradnak az oldalvonal mentén, és ott háromszögelik ki az ellenfelet -rendszerint egy kifele húzódó középpás hathatós közreműködésével.

KÖZÉPSŐ BLOKK FELTÖRÉSE

Az imént már tisztáztuk, hogy aktív letámadás ellenében hogyan próbálja feljebb vinni a pályán a labdát a Sevilla, azt azonban még nem vettük górcső alá, a passzív verzió ellen milyen megoldással rukkolt elő Sampaoli mester.

Amit fontos kiemelni, az a Sevilla rugalmassága formációkat illetőleg, hiszen mind 3-5-2-ben, mind 4-2-3-1-ben meglehetősen sokszor lép pályára a kezdő tizenegy, és így ezt a játékfázist némileg ketté kell bontani a formációtól függően. Kezdésnek a 4-2-3-1-et érdemes megvizsgálni, hiszen ez a rész nagyban hasonlít a fenti témára, az alapvető játékosmozgások szempontjából.

Itt is megfigyelhető, ahogyan a két középhátvéd amolyan átmenetté alakulnak a hagyományos posztjuk és a szélsőhátvéd pozíciója közt, míg N'Zonzi vagy néha Iborra visszalép közéjük. Ezalatt a szélsőhátvédek feljebb nyomulnak a szélen, a többi játékos pedig megszállja a pálya közepét.

Ezt követően aztán a fókusz a pályarész túltelítésén van, ugyanis ezzel képesek kiharcolni maguknak azt a strukturális fölényt, amely elengedhetetlen a játékukhoz. Ennek lényege, hogy a pálya közepén és a labda oldalán lévő félterületben/halbraumban tartózkodva erre a részre összpontosítsák a védekező csapat figyelmét, amivel főként a szélen bontható meg az ellenfél fala, esetenként pedig akár a centrális zónák felé is. Mint az látható az ábrán is, a középső középpályás, másik kifejezéssel élve a pivot feladata nagyrészt lekorlátozódik labda nélkül végzett mozgásra: legfőbb dolga ugyanis az, hogy megteremtse a passz létrejöttéhez szükséges sávot, területet, így majdnem minden alkalommal az ellenfél körülbelül két játékosa helyezkedik a közvetlen közelében.

A támadó középpályás szintén az oldalvonal felé tolódik, és igyekszik az őt őrző ember fedezőárnyékából megfelelő időben kimozogva passzopciót kínálni a labdás játékosnak. Amennyiben ez nem sikerülne, még mindig magára tudja vonni a szélső középpályás figyelmét, ezzel felszabadítva a szélsőhátvédet.

Ami igazán érdekes a Sevilla hátsó sorának alakulását tekintve támadás közben az az, hogy pont ellentétesen alakul labdakihozataloknál ez a lánc, mint ahogyan védekezésnél látjuk. Azaz míg a fent látott két középhátvédes megoldás egy hátralépő középpályást von maga után, addig a háromvédős megoldás nem ritkán két középhátvédessé mutálódik. Ez akkor szokott előfordulni, ha Mercado kap helyet a trió jobb oldalán, hiszen az argentin játékos előző klubjában, a River Plate-ben már beletanult mindkét szerepkörbe, így nem okoz neki nagy nehézséget a jobbhátvéd posztjának betöltése sem. És mint az imént említést tettem róla, mindez nagyban módosít a kombinációk típusán és megvalósításán.

Amint az a szemléltető ábrán is jól látszik, ilyenkor válik igazán hangsúlyossá a szélek megfelelő használata és a tudatos, jól begyakorolt figurációk azonnal alkalmazható gyűjteménye. Amint látható is, a labdás oldal túltöltése kiemelten fontosnak bizonyul ezen szituációkban. Ennek első lépéseként a szárnyvédő Mariano feljebb húzódik, hogy lekösse az ellenfél szélső középpályását, hogy az ne tudjon kiváltani az oldalra tolódó Mercadora. A középső középpályásnak ezúttal sincs jelentős szerepvállalása, hiszen Spanyolországban az ezen a poszton játszó játékosok levédekezésének külön figyelmet szentelnek, úgyhogy az ő feladata ilyenkor is a rendszerint két csatár lekötése. A csapat kettő csatárja pedig összehangoltan tolódik el a labdás oldalra, ezáltal az ottani védők figyelmét lekötve, hogy a társak aztán hasznosítani tudják emberfölényüket.

Ami pedig rendkívül fontos szokott lenni a csapatnál, a dinamikus mozgás, kényszerítő, háromszögelés, az itt is megjelenik, a fenti példában legfőkébben utóbbi formájában. Ezek a széleken készített elszigetelések legfőképpen Samir Nasri játékának szoktak kedvezni, a későbbiekben azt is meglátjuk, miért.

EGYEDI FELADATOK A KÖZÉPPÁLYÁN

Ahogyan azt már az előző fejezetekben láthattuk, Jorge Sampaoli egészen különleges feladatokat oszt középpályásaira. Ennek köszönhetőek az olyan furcsaságok, hogy a világéletében romboló középpályást játszó Vicente Iborra mesterhármast rúg, vagy hogy néha Nasri van egy vonalban a védősorral.

Mivel a Sevilla játéka az ellenfelek kiegyensúlyozatlanságának elérésére fókuszál, nem érhet minket meglepetésként, hogy a középpályások is leginkább ezt próbálják kieszközölni mozgásukkal. Ennek egyik formája a játék súlypontjának áthelyezése a pálya egyik széléről a másikra, amit gyakran láthatunk is tőlük. Ilyen helyzetekben rendszerint hátrébb helyezkednek a szélen kombináló társaiknál -természetesen esetünkben N'Zonziról és Iborráról van szó, nem Nasriékról-, hogy aztán kipörgessék a játékszert a szélsőhátvédeknek. Ami viszont meglehetősen szokatlan egy ilyen csapattól, az az, hogy igyekeznek elkerülni a magas labdákat, azaz ellentétben a legtöbb szélekre fókuszáló csapattal, laposan próbálják forgatni a játékot. Ehhez azonban szükség van passzfolyosóra is, hiszen míg a magas labdák megjátszhatóak akár a legkompaktabb védelem fölött is, addig a lapos átadásokhoz a lehető legtisztább játékhelyzetet kell kialakítani, hogy célba érjen a játékszer.

Ez összefoglalva azt jelenti, hogy a két játékos közül az egyiknek el kell mozgatnia helyükről a keresztlabdákra figyelő csatárokat. Ennek elérésére a legjobb módszer az, ha a pályán hosszanti irányban végez mozgást az irányító, amit aztán igyekszik lekövetni a csatár, ezáltal szabadon hagyva a passzsávot a túlsó oldal irányába.

Természetesen arra az eshetőségre is készen áll a csapat, hogy a középpályásait a támadások előrehaladtával hasznosítsa, mégpedig a pálya középső részein passzopcióként. Ilyen helyzetekben rendszeresen a pálya szélei felé húzódnak ki, ezzel előidézve egy stabilabb pozíciós struktúrát, még ha a dinamikus csapatmozgás okán ez nem is állandósítható. A feladat ilyenkor a rugalmas csapatszerkezet kialakítása, amiben szükség van a biztos pontokra. Ezeket a biztos pontokat meg kik tudnák jobban biztosítani, mint a pálya közepén mozgó irányítók? Mindig figyelniük kell arra, hogy megjátszhatóak legyenek akkor is, ha a labdás játékos kisodródna a szélre. Ennek természetesen megvannak a maga hátulütői is, de ezekről majd kicsivel később esik szó.

Persze az ellenfél is megpróbálkozik a középpályások játékának többféle ellehetetlenítésével, ami azt takarja, hogy mind a területvédekezést, mind az emberfogást bevetik N'Zonziék kikapcsolására, és ahogyan az lenni szokott, a támadó csapat válasza is különböző a módszerektől függően. Amennyiben emberfogáshoz folyamodna a védekező együttes, a -rendszerint két- játékos magától értetődően kevesebbet találkozik a labdával, hiszen ilyenkor a cél a védelem szétzilálása folyamatos mozgással, így gyakran csak amolyan passzfalként funkcionálnak az őrzőjét lerázni vágyó társ számára. Ennek az oka elég egyértelmű, hiszen egy védővel a nyakán nem lesz ideje megfordulni vagy labdát vezetni, így a kombinatívabb játék kerül előtérbe.

Ha viszont területvédekezéshez folyamodna az ellenfél, a cél leginkább a fentebb már taglalt túltöltés létrehozása, amelyben a duó általában csak mérsékelten vesz részt, inkább a kiutat jelentik a szituációból. Általuk lesz képes a gárda kijátszani a labdát az ellenfél szorításából, így azon túl, hogy a passzfolyosókba kell belépniük, arra is figyelniük kell, hogy lehetőleg úgymond légüres térben helyezkedjenek, azaz legyen idejük a labda átvételére, majd annak megjátszására. Ennek elérése a későbbiekben bővebb is ki lesz fejtve, a játékosok mozgása ebben a pozícióban azonban már talán közérthető így.

És nem is lenne az igazi ez a rész egy gyakorlati példával történő demonstrálás nélkül. A Real Madrid erőteljesen labdacentrikus védelme kvázi megfeledkezett Iborráról, aki miután területet teremtettek neki a társak, mutatja magát a "félterületben", mindenfajta nyomástól mentesen. Ugyan a labdát nem ő, hanem a lesen kilépő Nasri kapta, szemléletes példája a Sevilla középpályásának mozgására.

ERŐS FÓKUSZ A SZÉLJÁTÉKON

Már a poszt elején igyekeztem kihangsúlyozni, hogy a csapat legnagyobb erőssége a magas minőségű széljáték, melynek célja az ellenfél súlypontjának eltolása a pálya egyik oldalára. Ennek elérésére a jelenleg ismert talán legjobb módszer a túltöltések használata, ami játékosok adott, viszonylag kis területre történő koncentrálását jelenti. Ez a kis terület persze lehet a középső régiókban, saját kapu előtt, vagy akár mint esetünkben, a szélen is.

Sampaoli csapata általában három vagy négy játékossal próbálja kieszközölni a kis területre fókuszált pozíciós előnyöket, ami a szélső támadót, a szélsőhátvédet, a(z egyik) támadó középpályást, valamint időnként akár a támadók közül is érkezhet erősítés. Mindez egy erőteljes tolódási folyamatot igényel a csapat részéről, azaz a "szabad oldal" felől fokozatosan egy poszttal arrébb csúsznak a játékosok. Azaz a szélső támadó helyett ezúttal a középcsatár foglalja le a szélső hátvédet, az ő helyét a túloldalról belépő szélső veszi át, míg oda a jobbhátvéd lép fel.

Ez a mozgás három lehetőséget képes biztosítani:

-Terület nyílik meg a túloldalon

-Nem védekezik le a labdás oldalt

-Széthúzódik a védelem

Sorrendet tekintve nem így fogunk foglalkozni velük, hiszen jelenleg elsősorban az érdekel minket, hogyan képesek kombinálni a rövid oldalon. Kezdésnek vegyük rögtön azt, hogy milyen előnyökkel jár a kompakt forma ezen a területen: ha megfelelően vannak benne pozícionálva a játékosok -azaz reális passzopciót jelentenek társaiknak-, lehetővé teszi ilyen szűk területen belül is a kombinatív játékot és az ellenfél védőinek kijátszását. Hogy még pontosabb képet formáljunk erről, leginkább egy enyhén elforgatott rombuszhoz hasonlíthatjuk a szélső négy játékos helyezkedését, a következőképpen:

A képre szándékosan nem írtam fel a játékosok posztjait, ugyanis ebben a helyzetben ez szinte teljes mértékben elhanyagolható, ugyanis a kis területen belül bármikor elképzelhetőek a formációváltások, általában a fehér vonallal összekötött pároknál, a csatár azért jellemzően nem kerül a legmélyebb pozícióba. És hogy mi is a haszna ennek? Egyrészt a szélre került labdát három különböző irányba tudják szinte azonnal továbbtenni, valamint a mozgásokkal képesek kihasználni ha az ellenfél embert fog -ez pedig ilyen közel a saját kapuhoz meglepően gyakran megtörténik.

A körülményeket meg a már fentebb említett tolódás teremti meg mindehhez, hiszen a csatár kitolódva a pálya széle felé képes lekötni a szélső hátvédet, ezáltal egy 4v2-es, vagy 3v1-es szituációt létrehozva a szélen, amelyben létszámfölényénél fogva már könnyebben tud érvényesülni a Sevilla.

* * *

A következő részben szó lesz a túlsó oldal hasznosításáról, a csatárokról, valamint közelebbről megvizsgáljuk a csapat legfontosabb játékosát, remélem ott is velünk tartotok!