Két és fél éve az Eibar a másodosztály legszerényebb csapataként lett bajnok, és csak egy baszk férfi kezdeményezése miatt indulhatott el az élvonalban. Kilenc hónappal később a 81 lehetséges kimenetel sem segített a bennmaradásban, a Barca hanyagsága miatt az Eibar kiesett. Vagyis mégsem. Az Elche visszasorolásával az Eibar maradt az első osztályban, és az új edző érkezése óta már a nemzetközi porond is lőtávolon belül van.
A BL- és EL-hullámvasút pszichedelikus körforgása után túrjuk be ismét a fejünket a LaLiga bugyraiba, amihez többek között egy baszk rangadó kínál ürügyet. Még mielőtt legyintenénk, hogy ez már smafu, akkor jó, ha felvéssük magunknak, kötelező feladatok behúzása okozott már meglepetést idén a nagyoknak: egy fűszálban is el lehet botlani. Egyre közelebb a vége, így az árnyzónából való menekülés és a nemzetközi kupaindulásért folyó harc döntő periódusába léptünk. ACHTUNG, achtung! – akartam volt írni: OJITO!
Sorozatunk a 20. század utolsó évtizedének LaLiga-egyéniségeit mutatja be. Rovatunkban megénekeltük már John Aldridge (Real Sociedad) és Haim Revivo (Celta Vigo) spanyol kalandját, most pedig Pamplónába utazunk, ahol az Osasuna szekerét az évtized elején lengyel testvéreink tolták - Benyovszky Móric legnagyobb örömére. Terítéken Jan Urban és honfitársai, azaz a "los polacos de Osasuna".
Három rangadónk is volt a bajnokság 24. fordulójában, ebből az egyik a legnagyobb derbi volt, a másik kettőn pedig a bajnokság sokéves minta szerinti élcsapatai mérkőztek egymással. Érdekesség, hogy mind a 3 meccsen vendéggyőzelem született. Az összes mérkőzésről szó lesz, mivel minden meccsen láttunk 1-2 említésre méltó jelenetet, míg pár jelentős bírói közbeavatkozásra is volt példa, azon már lassan meg sem lepődünk, hogy ezeknek jórésze indokolatlan volt. Hajtás után megnézzük a vasárnap este zárult forduló lényegét, mivel holnaptól már hétközi etapra kanyarodunk, amely csütörtökig fog tartani.
Unalomig ismételt szlogen a Barcelona kapcsán a labdatartás, ami de facto a klub futballfilozófiája, ha úgy tetszik modernkori ars poeticája. A Cruyff-féle holland iskolából rügyet bontó mágia, mely Pep Guardiola idején virágzott ki, alkalmas utódok nélkül hanyatlóban. A szemünk láttára berobbant, felnőtt, majd kiöregedett La Masía-növendékek arany generációjával az alapok is megremegtek. Kellő színvonalú utánpótlás nélkül pedig óhatatlan következmény a visszaesés. Temetni a Barcát így sem kell. Csak elfogadni a tényt: az egykor megingathatatlan óriás ma már törékeny.
Na igen, a jó öreg Granada. Hol egy kupac szedett-vedett, castingról behívott srácok benyomását kelti az andalúz csapat, hol pedig egy profi futballklubét, amely talán még eredményeket is képes elérni. Sajnos az utóbbi időben inkább az előbbit láttuk megvalósulni, pedig el lehet hinni, hogy a Granada igenis egy jó, ütőképes csapat. Az ütőképeset pedig már ki hogyan érti. Lapozás után pedig Ábellel rátérünk arra egy rövid időutazás keretében, hogy jövőre is a „kétcsapatos bohócliga” tagja lesz Lucas Alcaraz bandája. De miért?
Sevilla-posztsorozatunknak utolsó állomásához érkeztünk, melynek során már megismerhettük Andalúzia egyik legnépszerűbb csapatának szakmai hátterét, támadási mechanizmusait, így ebben az utolsó posztban a védekezésre és a hibákra térünk rá, hajtás után olvashatjátok!
A múlt héten kezdtem el itt a blogon a Sevilla-sorozatot, melynek keretein belül igyekszem feltárni az andalúz csapat sikerének titkát. Volt már szó Monchiról, Sampaoliról, labdakihozatalról... Most pedig folytatódik a támadások kivesézése, hajtás után ti is láthatjátok!
Az imént már említettem, hogy a széljátéknak többféle kimenetele lehet, és ezek egyikeként a túloldalon megnyíló területet emeltem ki. Ezeknek a helyzeteknek abban áll az igazi erejük, hogy az ellenfél figyelmét a labdás oldalra összpontosítsák, a játékszert mint mézesmadzagot húzogatva a védelem előtt, hogy aztán a túlsó oldalt felszabadítva területet alakítsanak ki a támadás befejezéséhez. Mivel ilyen helyzetekben rengeteg múlik azon, hogy a védelem hogyan reagálja le a játék átforgatása előtti szituációt, komoly figyelmet kell már annak is szentelni, hogy a csapat akaratának megfelelően mozogjon a másik együttes védelme. Ebbe beletartozik, hogy a nyomás mértékét a labdán csak egy adott szintig engedje meg a támadó fél, azaz még megfelelő időben át kell dobni a játékszert a túloldalra, nehogy túl nagy presszinget kelljen kiállniuk. Ami ezt okozza, az a játékosok, meg úgy alapjában véve az emberek reagálása az izzasztó szituációkra. Nap mint nap találkozunk azzal, hogy stresszes helyzetben kevésbé tudunk jó döntést hozni, illetve hogy ha valamilyen tevékenység elvégzése között folyamatosan zaklatnak minket, kisebb lesz a sikerünk benne. Valami hasonló helyzet áll fenn a labdarúgóknál is, akik minél nagyobb nyomást helyeznek rájuk, miközben náluk van a labda, annál kevésbé lesznek magabiztosak, hajlamosabbá válnak a rossz passzokra, vagy a döntésképtelenségre. Ezt megelőzendő tehát biztosítani kell a megfelelő körülményeket.
Az egyik ilyen úgynevezett körülmény a kontrázások, gyors támadásvezetések közben megfigyelhető, ami már magából a játékhelyzetből is következik, hiszen ilyenkor az ellenfél egész egyszerűen nem áll készen a rendezett védekezésre, rendszerint fejét vesztve lohol vissza saját tizenhatosa irányába, hogy meggátolja a kialakuló helyzetet. És még egyvalamit tesz, amivel tudat alatt felkínálja a Sevillának a lehetőséget a gólszerzésre: végig a labdára koncentrál. Nyilvánvalóan egy bizonyos szintig ez nem túl markáns, hiszen a félpálya környékén még azért odafigyelnek a társakra is, de a kapu közelében ösztönösen elkezdenek a labdára fókuszálni, amit aztán a Sevilla köszön szépen és az üresen érkező ember elé tálal.
A másik ilyen helyzet viszont közel sem ilyen egyszerű, sokkal kevésbé manipulálható ugyanis az ellenfél, ha felállt védőfalként néz szembe Sampaoli fiainak támadásaival. Ilyenkor ugyanaz az elmélet, mint a korábban tárgyalt széleken történő áttörésnél, azaz túltöltik a pálya egyik oldalát, hogy aztán átforgassák a játékot a túloldalra. Ami viszont máshogy történik, mint a fentebb taglalt kontrázást követő szélváltásnál, az a játék átforgatásának a mikéntje. Itt ugyanis nem azonnali íveléssel történik meg a súlypont áthelyezése, hanem rendszerint egy hátratett passzból indul meg az akció. Ezeket már bemutattam a középpályás szerepek fejezeténél, úgyhogy inkább nézzünk egy példát:
Ilyenkor érdemes megfigyelni a társak mozgását is, ugyanis kétféle opciót szoktunk látni az ilyen passzok megjátszása során: a szélsővédő startol rá a passzra és a középpályás visz el előle embert, vagy a középpályás indul be és a szélsővédő köt le egy embert. Ez attól függ, hogy a csapat melyik opciót preferálja. A Sevilla inkább az előbbit részesíti előnyben, azaz a szélsővédő beindulását. Ennek fizikai oka is van -Mariano sebessége, de még inkább robbanékonysága-, valamint technikai is, ugyanis ilyenkor a labda átvételét követően egyből lehet betenni azt középre, míg a másik verziónál a futás irányából adódóan kifelé sodródik a játékos. Ezzel azonban még messze nincs vége a támadástípusok sokaságának.
Napjaink felgyorsult futballjában elengedhetetlen, hogy egy játékos legalább kicsit értsen mindenhez. Látunk játékot irányító kapusokat, védőmunkájuk miatt dicsért csatárokat, vagy támadásbeli kvalitásuk miatt ajnározott védőjátékosokat. Így hát azon már meg se lepődünk, hogy a szélsőhátvédek kulcsszerepet játszanak csapataik támadásvezetésében, és ebben a Sevilla se számít kivételnek.
Az ilyen jellegű kérdések középpontjában rendszerint a mozgásaik iránya áll, hiszen az ellenfél ezzel a kérdéskörrel foglalkozik az egyik legtöbbet, ugyanis nem mindegy, hogy milyen védekezési módot választanak. A Sevillánál mind az alá-, mind a mögékerülés megjelenik a játékban, ami már sokkal komplexebb felkészülést kíván meg az ellenfelektől is. Az elemzést az alákerüléssel érdemes kezdeni, amely ugye a tipikus kombináció, azaz a szélsőhátvéd az alapvonal felől kerüli meg a szélsőt, ezzel egy alapvonalról középre tett labdával kecsegtető megoldást kínálva fel elsősorban, esetleg egy egyéni akciót a szélsőnek a pályán befele.
Ennél azonban sokkal izgalmasabb téma az alákerülés, itt ugyanis a védő belülről kerül a szélső elé, ami azt eredményezi, hogy nem a hagyományos módon a szélsőhátvéd figyelmének elvonása a cél vagy a mögötte lévő résbe befutás, hanem sokkal inkább a szélső középpályás elvitele az emberről. Napjainkban egyre több ilyen történik a futballpályákon, az edzők fokozatosan kezdik felismerni az ebben rejlő potenciált és akarják ki is használni azt. Így aztán egyre többször figyelhetjük meg, amint a felszaladgáló szélsőhátvéd ahelyett, hogy a fentebb taglalt módon segítené a támadást, beljebb húzódik a pályán, és mintha hamis szélsőhátvéd lenne, a félterületben muzsikál.
Ilyen helyzetekben is megvan természetesen az esély a beadásra visszajátszott labdára, azonban ez a helyzet egy komoly szituációs előnyt biztosít a szélsőhátvédnek, sőt biztosítja azt is, hogy sokkal előnyösebb pozícióból adja be vagy gurítsa középre a labdát. Ezeken túl pedig a szélsőnek is jobb lehetőségeket biztosít, hiszen a pálya közepe felé cselezéshez nem egy színtiszta 1v1-es szituációt kell megoldani, hiszen az ellenfél védőjátékosával szemben jelentős pozíciós előnye keletkezik, mivel az nem szemben áll vele.
Ezeket figyelembe véve nem meglepő, hogy Sampaoli együttese egyre többet alkalmazza a második, alákerüléses verziót -persze mindig mindent a játékhelyzethez igazítva.
Azonban ezeken kívül is fontos szerepet tölthetnek be Marianóék a Sevilla támadásaiban, mégpedig a széleken történő területnyitásban. Ahhoz ugyanis, hogy a csapat képes legyen hosszabb indításokra, nem elhanyagolható, hogy valaki területet nyisson ezeknek a passzoknak. Amennyiben pedig ezek a passzok a szélsőket célozzák -márpedig ez nem ritka ilyen helyzetekben-, ez a feladat a fullbekkeké lesz. Ilyenkor el kell szakítaniuk az ellenfél ugyanezen poszton futballozó játékosát a középhátvédektől, hogy megnyíljon a passzfolyosó. Megfigyelhető, hogy éppen ezért labda nélkül mintha a vonalra lennének ragasztva, és csak akkor kezdik meg mozgásukat, ha a játékszer a területükön belülre ér.
A Sevilla tehát igyekszik maximálisan hasznot húzni a szélsőhátvédjeiből, ami meg is látszik a csapat játékán, rengeteg tetszetős akciót vezetnek az oldalvonal mentén.
Azaz hogyan válik igazán stílusossá a csapat, miket tekinthetünk valódi védjegyeiknek. Amit ilyenkor ki kell emelnünk velük kapcsolatban, az a csapat dinamikus játékának oka, azaz a szabadabb szerepkörök, úgynevezett szabad emberes elfutások (angolul jobban hangzik: 3rd man runs) és a helyezkedés tökéletesítése.
Egyik legjellemzőbb része a Sevilla játékának az, ahogyan legyűrik az ellenfél által eléjük támasztott akadályokat rögtön az előretörés után. Miután felpasszolták a labdát az ellenfél védelmi vonalába, próbálják manipulálni a védekező csapatot, méghozzá rengeteg egyéni mozgással illetve térnyitó kombinációval. Előbbiben a támadó szekció csatárokon kívüli része jeleskedik, méghozzá főként Nasri és Vitolo. Az ő feladatuk ugyanis folyamatos vertikális ingázással megpróbálni kicsalogatni helyükről a védőket, hogy több helyet kreáljanak a sorok közt.
Ez megnövelheti a csatárok mozgásterét, több idejük lesz átvenni, megjátszani a labdát, ami jelentősen fokozza az akció sikerességének valószínűségét. Így aztán jellemző látvány, hogy a Sevilla a széleken és hátul mintha egészen kötött posztokkal dolgozna, addig középen akárki mehet akárhova, ameddig nem csupán individuális, de csapatérdek vezérli. Ez tette egyébként N'Zonzit az idény egyik legnagyobb pozitív csalódásává, ahogyan Nasrit is. Ezek a játékosok ugyanis élvezik a reflektorfényt, hogy nincsenek röghözkötött posztjaik, illetve hogy több lehetőségük van az alkotásra.
Van azonban egy módszer, ami még ennél is hatékonyabban manipulálja az ellenfelet, ami a fentebb említett szabad emberes elfutás. Ennek lényege a védők labdafókuszára alapoz, ami azt jelenti, hogy a felpasszolt labdát nem tartja meg a játékos, ellenben maga a tény, hogy oda jutott a játékszer kijjebb csalogatja a védőt, megnyitva ezzel egy nagyobb területet mögötte. Ilyenkor a szabad ember befut oda, míg a labda vagy azonnal, vagy egy hátrapassz után menetrendszerűen megérkezik oda, fokozva a csapat veszélyességét a kapura nézve. Ennek az egésznek a kulcsa, hogy a játékosok már az első passz pillanatában létrehozzanak egy olyan struktúrát, amely alkalmas a kombináció megvalósítására.
Egyik legjellemzőbb változata ezen passzoknak, ahogyan a szélső támadó kimozog a szélre, ezzel magára vonva a szélsőhátvéd figyelmét, majd miután megérkezik hozzá a labda, a bekk kivált rá, ezzel jelentős teret felszabadítva oldaltól függően Marianónak vagy Escuderónak. Ilyenkor a szélső csak egy csali, és ezt a csalit bizony nagyon sokszor bekapják a védők.
Másik gyakori változata a szabad emberes elfutásnak már inkább az ellenfél rendezetlenségéből adódik, mégpedig gyors támadásvezetések során. Ilyenkor a szélső a pályán beljebb húzódik, majd vagy a szokásos módon kipörgeti a játékszert a szélsővédőnek, vagy visszateszi a középpályára, hogy onnan indítsanak a középpályások, esetleg megpróbálja kiugratni a csatárt/előretörő támadó középpályást, szintén egy érintésből. Ezeknél az eseteknél kifejezetten fontos a megfelelő időzítés, egyrészt a beinduló emberek elé tálalás miatt, az ellenfél visszarendeződése, illetve a lescsapda megelőzése végett.
Ami még szintén érdekes ezekben a szituációkban, az az, hogy minek köszönhetően lesz lehetősége a szélsőknek labdát kapni. Erre pedig a válasz a támadó középpályás -általában Nasri- mozgása ezekben a helyzetekben, ugyanis ő az, aki képes az emberfogással operáló védelmeket megzavarni néhány befutással a védelmi falba, amivel helyet szabadít fel a szélsőnek. Ez is részben a fentebb taglaltakhoz tartozik, de érdemesnek tartottam újabb kiemelésre.
Végezetül pedig nem hagyhatom ki az úgynevezett "vak oldal" használatát, azaz a védőjátékosok látóterén kívül végzett mozgásokat, amik azt szolgálják, hogy megfelelő időben kilépve a fedezőárnyékból képesek legyenek labdát átvenni, ezzel megtörve az ellenfél nyomását. Ebben szintén a támadórészleg jeleskedett eddig, külön kiemelve Nasri és Vitolo. Mozgásuknak köszönhetően a Sevilla szorított helyzetekben is képes kihozni a labdát, ugyanis a játékosok megfelelő időben mozogva passzopciót biztosítanak társaiknak (ezt a cikket pedig nem lehet nem ajánlani a témában).
Amint tehát látható, a Sevilla bizony rendszeresen hasznosítja a legújabb trendeket, ezért is jár a pacsi Jorge Sampaolinak.
Az idei év talán legnagyobb szenzációja Spanyolországban Samir Nasri teljesítménye, ami nagyban köszönhető annak, hogy Sampaoli a francia játékos erényeit kihangsúlyozva építi fel csapatát, így a két fél kölcsönösen profitál a kapcsolatból.
Nasri játéka különösen fontossá vált az év folyamán Sevillában, aminek oka a játékos kiváló tér- és időérzéke volt. Ha megfigyeljük az alábbi videót, láthatjuk, hogy a Manchester City kölcsönjátékosa folyamatosan igyekszik megjátszható maradni, majd miután megkapta a labdát ügyesen kombinálni a társakkal miközben folyamatosan mozgásban van.
Samir Nasri vs Atlético from Faja on Vimeo.
Mint említettem korábban, a középpályás kiváló ütemben mozog ki a fedezőárnyékból, illetve játszik össze az ugyanígy tevő Vitoloval, ami az Atlético ellen is megmutatkozott:
Végezetül pedig nem lehet kihagyni a passzolását sem, amiről Tom Payne készített egy kiváló videót (érdemes hanggal nézni).
És végezetül nem mehetünk el szó nélkül a Sevilla játékában a csatárok mozgása mellett. Ők azok ugyanis, akik megteremtik a lehetőségeket a társak előtt a játékra, majd próbálnak abból profitálni.
Feladatuk lényege a védők figyelmének lekötésében rejlik, azaz ha lehet, támadás közben egy vonalban mozognak az ellenfél utolsó sorával, aminek számos előnye van. Elsősorban úgymond kényszerítik a védőket arra, hogy velük egy vonalban, kissé hátrébb szorulva maradjanak, ne tudjanak feljebb jönni és közelebb zárni a középpályához, azonban az érdekesség része nem ebben rejlik.
Sokkal inkább abban, hogy oldalirányú mozgásukkal is képesek kedvük szerint alakítani az ellenfél hátsó négyesének/ötösének tevékenységét. Korábban már beszéltünk róla, hogy miként kötik le a szélsőhátvédeket támadás közben azzal, hogy kimennek oldalra, azt azonban még nem veséztük ki, hogy gyakran ők azok, akik teret szabadítanak fel a saját szélsőiknek, fullbekkjeiknek. Ezeknél a támadásoknál ugyanis főként azon dolgoznak, hogy bent kössék le a játékosokat, amit követően aztán a szélre kiérkezhet a labda.
És végezetül érdemes szót ejtenünk a kiugrásaikról is, amelyek előbbi szituációkból alakulnak általában ki, ahogyan maguknak készítenek helyet. Ilyenkor szintén kimozognak oldalra, elszakítanak egy, esetleg két védőt társaiktól, és a keletkezett résben aztán rástartolnak a labdára.
* * *
A támadási résznek ezennel a végére értünk, a következő fejezetben pedig bepillantást nyerhettek a Sevilla védelmének működésébe, illetve néhány hiányosságról is szó lesz.
Legutóbbi posztomban már elkezdtem felvezetni a Sevilla játékának kielemzését, amelynek most már a második fejezetét olvashatjátok. Lesz benne szó a kapus bevonásáról a játékba, a labdakihozatalról, illetve megismerkedünk az andalúzok játékának legmarkánsabb elemével. Nem is húznám tovább a szót, csapjunk a lovak közé!
Manapság a legtöbb edző számára alapvető elvárás kapusával szemben, hogy be tudjon kapcsolódni a labdajáratásba, vagy rövid, nyomást megtörő passzokkal, vagy hosszabb indításokkal, amelyeknek célja az, hogy felszabadítson egy-egy embert a mezőnyjátékosok közül, vagy nyugodt viszonyok közt történjen meg az indítás. Ez ugyebár attól függ, hogy az ellenfél csatárai letámadják-e a kapust vagy sem. Hiszen amennyiben igen, vagy felszabadul egy ember az ellenfél térfelén -hiszen lényegében az emberfogáson alapuló letámadások a leggyakoribbak manapság, ha nagyon magasra van tolva a presszing vonala-, vagy egy védőjátékost is feljebb kell tolni a középpálya vonaláig, ez meg ugye rendkívül kockázatos.
Pontosabban, még van egy másik alkalmazása is ennek a koncepciónak, ami nem más, mint a hátsó labdajáratás elősegítése és az ellenfél védekezésének széthúzása. Ez főként a felkészülési időszakban volt kifejezetten érdekes a csapatnál, amikor a két középhátvéd a pálya két oldalára tolódott, míg a kapus belépett közéjük, amolyan hármasláncot létrehozva. Ez biztosította annak lehetőségét, hogy a szélsőhátvédek feljebb tolódhassanak a pálya széle mentén, míg a szélsők feltölthessék a középső zónákat -a fociban minden mindennel összefügg. Így aztán áttételesen is lehetőséget biztosítottak a dinamikus csapatszerkezet kialakításának, hiszen a pálya középső részeinek túltelítése lehetőséget ad számos sokmozgásos kombinációnak, de erről majd később.
De ha már a kapusok szerepénél tartunk, vizsgáljuk meg azt is, hogyan hozza ki a labdákat a csapat rögtön a saját tizenhatosától, amennyiben erőteljes nyomás helyezedik rájuk. Ilyenkor szintén oldalra kilépő középhátvédekkel operálnak, aminek szintén nyomós oka van. Így ugyanis képesek széthúzni az ellenfél letámadását, ráadásul mivel ez a szélre kilépés rendszerint az alapvonal 20 méteres körzetében történik, feljebb is csalogatják a támadókat. Ez pedig azonnal területet nyit mögöttük, amely egy hosszabb indítással kihasználható a kapus által.
Amint az az ábrán is látszik, a helyüket általában a középpályások töltik fel, jellemzően N'Zonzi és Vicente Iborra. Így képesek kicsalogatni az ellenfél csapatának támadó részlegét, míg a csatárok magas helyezkedésével a félpályánál megállítani a védelem sorai közti rések szűkítését. A szélsőhátédek feljebb lépnek, így nem hagyják betömörülni őket a pálya közepére. Ez az egész játékra jellemző egyébként: folyamatosan mozgásban tartani az ellenfelet, nem hagyni őket berendezkedni a komfortzónájukban, ez élteti a csapatot. Esetünkben ez éppenséggel az ellenfél támadó vonalai mögötti terület felnyitására fókuszálódik, így Sergio Rico egy-egy hosszabb indítással azonnal át is törheti a letámadást.
Na de persze nem csak ilyen módon képesek kihozni a labdát a kapustól indítva-mindez leginkább az ellenfél által használt letámadási stratégiától függ. Az előbb az erőteljes, majdnem egészcsapatos presszinget vizsgáltuk meg, amik ellen valószínűleg legnagyobb sikerszázalékkal a tudatos hosszú labdákra építő játék rendelkezik. Ha azonban a védekező csapat egy kevesebb emberrel operáló, vagy rendezetlenebb presszinggel próbálkozik, azonnal értelmet nyer a kispasszos, háromszögekre építő labdakihozatal. Ennek alapja az, hogy a labdát a pálya széle és közepe között megjárassa a csapat, ezzel szétzilálva az ellenfelet. Ilyenkor általában az átlós passzokat részesítik előnyben, a későbbiekben ki is fejtem ennek módját és okát. A védekező/irányító középpályás mélyen hátra szokott lépni, ugyanúgy mint a fenti esetnél, rendszerint kicsivel a középhátvédek széthúzódását követően. Így a csatárok közti résben megkaphatja a labdát, majd azonnal forgathatja ki a feljebb lépő hátvédnek. Innentől vagy egy diagonális bepassz következik, vagy maradnak az oldalvonal mentén, és ott háromszögelik ki az ellenfelet -rendszerint egy kifele húzódó középpás hathatós közreműködésével.
Az imént már tisztáztuk, hogy aktív letámadás ellenében hogyan próbálja feljebb vinni a pályán a labdát a Sevilla, azt azonban még nem vettük górcső alá, a passzív verzió ellen milyen megoldással rukkolt elő Sampaoli mester.
Amit fontos kiemelni, az a Sevilla rugalmassága formációkat illetőleg, hiszen mind 3-5-2-ben, mind 4-2-3-1-ben meglehetősen sokszor lép pályára a kezdő tizenegy, és így ezt a játékfázist némileg ketté kell bontani a formációtól függően. Kezdésnek a 4-2-3-1-et érdemes megvizsgálni, hiszen ez a rész nagyban hasonlít a fenti témára, az alapvető játékosmozgások szempontjából.
Itt is megfigyelhető, ahogyan a két középhátvéd amolyan átmenetté alakulnak a hagyományos posztjuk és a szélsőhátvéd pozíciója közt, míg N'Zonzi vagy néha Iborra visszalép közéjük. Ezalatt a szélsőhátvédek feljebb nyomulnak a szélen, a többi játékos pedig megszállja a pálya közepét.
Ezt követően aztán a fókusz a pályarész túltelítésén van, ugyanis ezzel képesek kiharcolni maguknak azt a strukturális fölényt, amely elengedhetetlen a játékukhoz. Ennek lényege, hogy a pálya közepén és a labda oldalán lévő félterületben/halbraumban tartózkodva erre a részre összpontosítsák a védekező csapat figyelmét, amivel főként a szélen bontható meg az ellenfél fala, esetenként pedig akár a centrális zónák felé is. Mint az látható az ábrán is, a középső középpályás, másik kifejezéssel élve a pivot feladata nagyrészt lekorlátozódik labda nélkül végzett mozgásra: legfőbb dolga ugyanis az, hogy megteremtse a passz létrejöttéhez szükséges sávot, területet, így majdnem minden alkalommal az ellenfél körülbelül két játékosa helyezkedik a közvetlen közelében.
A támadó középpályás szintén az oldalvonal felé tolódik, és igyekszik az őt őrző ember fedezőárnyékából megfelelő időben kimozogva passzopciót kínálni a labdás játékosnak. Amennyiben ez nem sikerülne, még mindig magára tudja vonni a szélső középpályás figyelmét, ezzel felszabadítva a szélsőhátvédet.
Ami igazán érdekes a Sevilla hátsó sorának alakulását tekintve támadás közben az az, hogy pont ellentétesen alakul labdakihozataloknál ez a lánc, mint ahogyan védekezésnél látjuk. Azaz míg a fent látott két középhátvédes megoldás egy hátralépő középpályást von maga után, addig a háromvédős megoldás nem ritkán két középhátvédessé mutálódik. Ez akkor szokott előfordulni, ha Mercado kap helyet a trió jobb oldalán, hiszen az argentin játékos előző klubjában, a River Plate-ben már beletanult mindkét szerepkörbe, így nem okoz neki nagy nehézséget a jobbhátvéd posztjának betöltése sem. És mint az imént említést tettem róla, mindez nagyban módosít a kombinációk típusán és megvalósításán.
Amint az a szemléltető ábrán is jól látszik, ilyenkor válik igazán hangsúlyossá a szélek megfelelő használata és a tudatos, jól begyakorolt figurációk azonnal alkalmazható gyűjteménye. Amint látható is, a labdás oldal túltöltése kiemelten fontosnak bizonyul ezen szituációkban. Ennek első lépéseként a szárnyvédő Mariano feljebb húzódik, hogy lekösse az ellenfél szélső középpályását, hogy az ne tudjon kiváltani az oldalra tolódó Mercadora. A középső középpályásnak ezúttal sincs jelentős szerepvállalása, hiszen Spanyolországban az ezen a poszton játszó játékosok levédekezésének külön figyelmet szentelnek, úgyhogy az ő feladata ilyenkor is a rendszerint két csatár lekötése. A csapat kettő csatárja pedig összehangoltan tolódik el a labdás oldalra, ezáltal az ottani védők figyelmét lekötve, hogy a társak aztán hasznosítani tudják emberfölényüket.
Ami pedig rendkívül fontos szokott lenni a csapatnál, a dinamikus mozgás, kényszerítő, háromszögelés, az itt is megjelenik, a fenti példában legfőkébben utóbbi formájában. Ezek a széleken készített elszigetelések legfőképpen Samir Nasri játékának szoktak kedvezni, a későbbiekben azt is meglátjuk, miért.
Ahogyan azt már az előző fejezetekben láthattuk, Jorge Sampaoli egészen különleges feladatokat oszt középpályásaira. Ennek köszönhetőek az olyan furcsaságok, hogy a világéletében romboló középpályást játszó Vicente Iborra mesterhármast rúg, vagy hogy néha Nasri van egy vonalban a védősorral.
Mivel a Sevilla játéka az ellenfelek kiegyensúlyozatlanságának elérésére fókuszál, nem érhet minket meglepetésként, hogy a középpályások is leginkább ezt próbálják kieszközölni mozgásukkal. Ennek egyik formája a játék súlypontjának áthelyezése a pálya egyik széléről a másikra, amit gyakran láthatunk is tőlük. Ilyen helyzetekben rendszerint hátrébb helyezkednek a szélen kombináló társaiknál -természetesen esetünkben N'Zonziról és Iborráról van szó, nem Nasriékról-, hogy aztán kipörgessék a játékszert a szélsőhátvédeknek. Ami viszont meglehetősen szokatlan egy ilyen csapattól, az az, hogy igyekeznek elkerülni a magas labdákat, azaz ellentétben a legtöbb szélekre fókuszáló csapattal, laposan próbálják forgatni a játékot. Ehhez azonban szükség van passzfolyosóra is, hiszen míg a magas labdák megjátszhatóak akár a legkompaktabb védelem fölött is, addig a lapos átadásokhoz a lehető legtisztább játékhelyzetet kell kialakítani, hogy célba érjen a játékszer.
Ez összefoglalva azt jelenti, hogy a két játékos közül az egyiknek el kell mozgatnia helyükről a keresztlabdákra figyelő csatárokat. Ennek elérésére a legjobb módszer az, ha a pályán hosszanti irányban végez mozgást az irányító, amit aztán igyekszik lekövetni a csatár, ezáltal szabadon hagyva a passzsávot a túlsó oldal irányába.
Természetesen arra az eshetőségre is készen áll a csapat, hogy a középpályásait a támadások előrehaladtával hasznosítsa, mégpedig a pálya középső részein passzopcióként. Ilyen helyzetekben rendszeresen a pálya szélei felé húzódnak ki, ezzel előidézve egy stabilabb pozíciós struktúrát, még ha a dinamikus csapatmozgás okán ez nem is állandósítható. A feladat ilyenkor a rugalmas csapatszerkezet kialakítása, amiben szükség van a biztos pontokra. Ezeket a biztos pontokat meg kik tudnák jobban biztosítani, mint a pálya közepén mozgó irányítók? Mindig figyelniük kell arra, hogy megjátszhatóak legyenek akkor is, ha a labdás játékos kisodródna a szélre. Ennek természetesen megvannak a maga hátulütői is, de ezekről majd kicsivel később esik szó.
Persze az ellenfél is megpróbálkozik a középpályások játékának többféle ellehetetlenítésével, ami azt takarja, hogy mind a területvédekezést, mind az emberfogást bevetik N'Zonziék kikapcsolására, és ahogyan az lenni szokott, a támadó csapat válasza is különböző a módszerektől függően. Amennyiben emberfogáshoz folyamodna a védekező együttes, a -rendszerint két- játékos magától értetődően kevesebbet találkozik a labdával, hiszen ilyenkor a cél a védelem szétzilálása folyamatos mozgással, így gyakran csak amolyan passzfalként funkcionálnak az őrzőjét lerázni vágyó társ számára. Ennek az oka elég egyértelmű, hiszen egy védővel a nyakán nem lesz ideje megfordulni vagy labdát vezetni, így a kombinatívabb játék kerül előtérbe.
Ha viszont területvédekezéshez folyamodna az ellenfél, a cél leginkább a fentebb már taglalt túltöltés létrehozása, amelyben a duó általában csak mérsékelten vesz részt, inkább a kiutat jelentik a szituációból. Általuk lesz képes a gárda kijátszani a labdát az ellenfél szorításából, így azon túl, hogy a passzfolyosókba kell belépniük, arra is figyelniük kell, hogy lehetőleg úgymond légüres térben helyezkedjenek, azaz legyen idejük a labda átvételére, majd annak megjátszására. Ennek elérése a későbbiekben bővebb is ki lesz fejtve, a játékosok mozgása ebben a pozícióban azonban már talán közérthető így.
És nem is lenne az igazi ez a rész egy gyakorlati példával történő demonstrálás nélkül. A Real Madrid erőteljesen labdacentrikus védelme kvázi megfeledkezett Iborráról, aki miután területet teremtettek neki a társak, mutatja magát a "félterületben", mindenfajta nyomástól mentesen. Ugyan a labdát nem ő, hanem a lesen kilépő Nasri kapta, szemléletes példája a Sevilla középpályásának mozgására.
Már a poszt elején igyekeztem kihangsúlyozni, hogy a csapat legnagyobb erőssége a magas minőségű széljáték, melynek célja az ellenfél súlypontjának eltolása a pálya egyik oldalára. Ennek elérésére a jelenleg ismert talán legjobb módszer a túltöltések használata, ami játékosok adott, viszonylag kis területre történő koncentrálását jelenti. Ez a kis terület persze lehet a középső régiókban, saját kapu előtt, vagy akár mint esetünkben, a szélen is.
Sampaoli csapata általában három vagy négy játékossal próbálja kieszközölni a kis területre fókuszált pozíciós előnyöket, ami a szélső támadót, a szélsőhátvédet, a(z egyik) támadó középpályást, valamint időnként akár a támadók közül is érkezhet erősítés. Mindez egy erőteljes tolódási folyamatot igényel a csapat részéről, azaz a "szabad oldal" felől fokozatosan egy poszttal arrébb csúsznak a játékosok. Azaz a szélső támadó helyett ezúttal a középcsatár foglalja le a szélső hátvédet, az ő helyét a túloldalról belépő szélső veszi át, míg oda a jobbhátvéd lép fel.
Ez a mozgás három lehetőséget képes biztosítani:
-Terület nyílik meg a túloldalon
-Nem védekezik le a labdás oldalt
-Széthúzódik a védelem
Sorrendet tekintve nem így fogunk foglalkozni velük, hiszen jelenleg elsősorban az érdekel minket, hogyan képesek kombinálni a rövid oldalon. Kezdésnek vegyük rögtön azt, hogy milyen előnyökkel jár a kompakt forma ezen a területen: ha megfelelően vannak benne pozícionálva a játékosok -azaz reális passzopciót jelentenek társaiknak-, lehetővé teszi ilyen szűk területen belül is a kombinatív játékot és az ellenfél védőinek kijátszását. Hogy még pontosabb képet formáljunk erről, leginkább egy enyhén elforgatott rombuszhoz hasonlíthatjuk a szélső négy játékos helyezkedését, a következőképpen:
A képre szándékosan nem írtam fel a játékosok posztjait, ugyanis ebben a helyzetben ez szinte teljes mértékben elhanyagolható, ugyanis a kis területen belül bármikor elképzelhetőek a formációváltások, általában a fehér vonallal összekötött pároknál, a csatár azért jellemzően nem kerül a legmélyebb pozícióba. És hogy mi is a haszna ennek? Egyrészt a szélre került labdát három különböző irányba tudják szinte azonnal továbbtenni, valamint a mozgásokkal képesek kihasználni ha az ellenfél embert fog -ez pedig ilyen közel a saját kapuhoz meglepően gyakran megtörténik.
A körülményeket meg a már fentebb említett tolódás teremti meg mindehhez, hiszen a csatár kitolódva a pálya széle felé képes lekötni a szélső hátvédet, ezáltal egy 4v2-es, vagy 3v1-es szituációt létrehozva a szélen, amelyben létszámfölényénél fogva már könnyebben tud érvényesülni a Sevilla.
* * *
A következő részben szó lesz a túlsó oldal hasznosításáról, a csatárokról, valamint közelebbről megvizsgáljuk a csapat legfontosabb játékosát, remélem ott is velünk tartotok!
Mégis mi folyik Sevillában? - teszi fel a kérdést magának a legtöbb futballszurkoló, hiszen egyelőre a Sevilla FC előkelő helyen áll a spanyol bajnokságban, a dobogóról csak visszatekintve látva a tavalyi BL-döntős Atlético Madridot, vagy az Európa Liga-elődöntős Villarrealt. A tavalyi hetedik hely után ez már önmagában is hatalmas előrelépésnek tűnik, ám az egész történet egy jól átgondolt, értelmes klubvezetési stratégiának a gyümölcse - így válik igazán széppé a történet. Mik is kellenek a sikerhez? Egy megfelelő elnök, egy kiváló sportigazgató, egy találékony edző és az új ötletekre nyitott tehetséges keret. Sevillában ezek közül minden adott, úgyhogy senkit ne érjen meglepetésként, ha netán a bajnokságban és a Bajnokok Ligájában is nagyot alakítanak. Most pedig ugorjunk egy fejest a csapat által szolgáltatott érdekességek tömkelegébe.
A jelenlegi elnöke a klubnak José Castro Carmona, aki 2013 óta igazgatja a csapat ügyeit, ráadásul mint látjuk egészen nagy sikerrel, ugyanis a klub egyre távolabb kerül attól a pénzügyi gödörtől, amibe 2001 környékén került. A csapat akkor esett ki az első osztályból, és komoly financiális gondokkal kellett szembe néznie. A pénzhiány ekkor arra ösztönözte a csapatot, hogy saját akadémiájára támaszkodjon, amely José Antonio Reyest és az ifjú Sergio Ramost is akkortájt termelte ki. Egész egyszerűen nem volt más választásuk, nem volt anyagi fedezet komolyabb nevek vásárlására, így a csapat el kellett hogy kezdjen gondolkodni és kihasználni a játékosnevelésben rejtőző potenciált. Ez az évek során némileg átalakult, hiszen a hangsúly átkerült az akadémiai nevelésről a játékosok felderítésére, viszont egy valami, pontosabban valaki állandó volt: Ramón Rodriguez Verdejo, ismertebb nevén Monchi.
Monchi sosem volt igazán jó focista, már persze ha a '90-es évek Sevillájának cserekapus posztja nem számít kiugró teljesítménynek. A következő évtizedben azonban végre igazán fontos szerepet kapott szeretett klubjában, igaz, ekkor már a pályán kívül. Csupán 32 éves volt, amikor övé lett a klub sportigazgatói tisztsége, és körülbelül ekkorra datálható a Sevilla 21. századi felemelkedésének kezdete. Az együttes éppen a másodosztály posványába volt beragadva, amikor ő megérkezett, majd felkavarta az állóvizet.
"A Sevilla úgy van irányítva, mint egy vállalat, ahol minden területen a lehető legprofibbak dolgoznak szorosan együttműködve egymással, egy közös filozófia szerint. (...) Egy logikus, koherens felépítésünk van, amelyben a munkánk közösen jövedelmező: az egész többet ér, mint részeinek összege."
-Monchi (2007)
Monchi elmondása alapján a rendszer alapja az, hogy a jó scoutolás önmagában még nem elég a sikerhez, de még a zseniális feltérképezés sem. Három pillérre támaszkodik a Sevilla transzfereinek sikere. Ez a három a széleskörű mintavételre alapuló adatgyűjtés, ezek rendszerezése és értékelése, valamint a kiválasztott játékosok meggyőzése és megszerzése.
"Az igényeket pontosan felmérni nem könnyű, de még azokat az adatokat sem, amelyek könnyen elérhetőek, mivel sokszor nem elég pontos a körülírás. Ha csak gólerős csatárt keres egy adott csapat, vagy jól fejelő középső védőt, az könnyen lehet vakvágány is, és valamiért mégsem válik be. Azt a valamit lehet nagyobb körültekintéssel minimizálni. Minél több a számításba vett tényező, annál kisebb a hibafaktor, ez az az elv, amelyre a Sevilla sikere támaszkodik. A Sevilla hálózata nagyon aprólékosan térképez fel egy leendő játékost, lássuk, hogyan!
Monchi stábjában tizenhat ember figyel egy sor bajnokságot, és az első öt hónapban nem is tudják még pontosan mit vagy kit keresnek, csak adatot gyűjtenek szorgalmasan, és rendszerszinten. Minden hónapban létrehoznak egy ideális tizenegyet minden megfigyelt ligából. Decemberben elkezdik figyelni a játékosokat különböző kontextusokban: otthon, idegenben, nemzetközi meccseken – hogy minél szélesebb profil készüljön. Utóbbi azért fontos, mert a nemzetközi porond a Sevilla igazi vadászterepe, mivel a klub Európa Liga-specialista lett. Köszönhetően annak is, hogy ligán belül nem tudta felvenni a versenyt a Monchi-korszak elején még csak 2 (később 3) tradicionális naggyal, az európai kalandok viszont pont megfelelőek voltak a klub kaliberje számára."-írta Equinox a Monchiról szóló posztjában.
Ezt követően aztán elkezdődik az egyeztetés az edzővel, aki közli az igényeit a stábbal. Ők a körülbelül 250 fős listájukból kikeresik azon játékosokat, akik megfelelnek az edző elképzeléseinek, majd következhet a kiválasztási procedúra. Figyelembe kell venniük a játékos mentális adottságait, a riválisokat a piacon, vagy akár a mozdíthatóságot. Ha mindezek megvannak, jöhet az igazolási fázis.
A klub preferenciái az utóbbi időben láthatóan eltolódtak a Ligue1 és a francia piac irányába, amelyet Monchi meg is tud indokolni:
"Taktikailag és fizikálisan a francia elsőosztályú focista az egyik legkomplettebb játékos a piacon, tökéletesen beleillik az elképzeléseinkbe. Például Krychowiak a Reims-ből érkezett, ám azonnal alkalmazkodott a La Ligához. És pénzügyileg is alacsonyabban van a léc, az igazolási összegek és a fizetések is beleférnek a költségvetésünkbe. Szóval, egyszer sem csalódtam bennük az elmúlt tíz évben."
-Monchi (2015)
Nincsen állandó megfigyelőjük Franciaországban, azonban amint egy játékos iránt elkezdenek édeklődni, kiküld néhány embert helyszínen "scoutolni", hogy összesen lássák nagyjából tízszer az adott futballistát, minden egyes meccs után részletes riportot küldve róla a klubnak. Monchi is megtekint körülbelül nyolcvan meccset egy évben a francia ligából, így év végére minden csapatot ismer többé-kevésbé, és lesz 80 név a listáján, akiket érdemes közelebbről figyelni. A végső döntés és az utolsó lépések persze mind az övé, így szeret személyesen találkozni a játékossal, mielőtt leigazolják, hiszen ezzel is képesek csökkenteni a kockázatot.
Így került a csapathoz Mariano, Krychowiak vagy Gameiro is, mindannyian meghatározó játékossá nőtték ki magukat az andalúz városban. Ez a fajta tudatosság jól megfigyelhető az edzőválasztásaiknál is, hiszen Joaquín Caparrós, Juande Ramos vagy Unai Emery is megfordult náluk, ráadásul itt lettek először igazán sikeresek (Emerynél ez csak trófeákat tekintve áll fenn, hiszen Valenciában is szép éveket töltött). Ebbe a sorba próbál majd illeszkedni Jorge Sampaoli, aki Chile nemzeti csapatával már bizonyította, hogy egy ígéretes, bár már nem olyan fiatal edzőről van szó, Európában azonban most mérettetik meg először. Nagyon úgy tűnik, nem kell csalódnunk benne.
És ilyenkor nem Viettora vagy Kranevitterre gondolunk a csapatból, hanem annak edzőjére, Jorge Sampaolira. A Newell's Old Boys exjátékosa sose lehetett focista a legfelsőbb szinten egy 19 éves korában elszenvedett súlyos sérülés miatt, azt pedig, hogy mire vihette volna sosem tudjuk meg. 1994-ben fogott bele az edzői szakma gyakorlásába, kezdetben még amatőr szinten, még bajnokságot is nyert, majd egy újságban róla megjelent fotót követően - eltiltottként egy fa mellől üvöltözött játékosainak - kinevezték a Newell's tartalékcsapatának élére. A profi munkaszerződésre azonban egészen 2002-ig kellett várnia, azonban a perui Juan Aurich csapatánál hamar megelégelték a sikertelenséget, és elbocsátották. Egy kalandos, ám sikerekben nem túl gazdag szűk évtizeddel később azonban szerződtették az Universidad de Chilénél, akikkel behúzta az Aperturát, Clausurát és a Copa Sudamericanát is. A chilei válogatottnál ezt követően ki is nevezték szövetségi kapitánynak, amit egy vb-nyolcaddöntővel és egy Copa América-győzelemmel hálált meg, majd 2016 nyarán következett a Sevilla.
Játékfelfogását talán legjobban Bielsáéhoz lehet hasonlítani, ám ő nem szereti, ha El Loco utódjaként emlegetik. Mint mondja, saját stílusa van, és reméli, egy nap az emberek majd emiatt fognak rá emlékezni, nem pedig Marcelo Bielsa hasonmásaként. Proaktív stílus jellemzi általában csapatait, nem szereti ha neki kell alakítania a felfogásán, inkább ő szeretné ráerőltetni játékát az ellenfélre. Már a La U-nál megmutatkozott, hogy imádja a háromszögeket és a gyors, kombinatív játékot, ám ennek igazi mivoltát az átlag európai focidrukker csak idén láthatja közelről.
Rendkívül alapos, jó edzőhöz méltóan elsőként érkezik az edzőközpontba, és utoljára hagyja el azt. Az Universidadnál végzett munkája utólag is kiváló ötletbörzét és érdekességek tárházát biztosítja minden érdeklődőnek.
Na mindez persze nem lenne még elég önmagában a sikerhez, találni kell egy befogadó közeget, azaz egy megfelelő játékoskeretet, amely betartja az utasításokat és megfelelően végre is hajtja azokat. Sevillában ez is adott.
A kapusposzt mindig is érdekes poszt volt Sevillában. Az évek során olyan játékosok álltak az andalúzok gólvonalán, mint Andrés Palop, Javi Varas, Diego López vagy Beto. Mindannyian kiváló kapusnak számítottak a csapatnál töltött esztendőik alatt, azonban az elsőként említett Palopon kívül mindenkiből hiányzott valami különleges, ami a kiváló és a klasszis közti szint megugrását jelentette volna. Jelenleg Sergio Rico tölti be a posztot, az azonban még kérdéses, vajon neki sikerül-e tovább jutnia, mint elődjeinek. Lábbal magabiztos, még ha nem is emelkedik Neuer-i magasságokba, védések tekintetében megbízható. Szóval egyelőre nem kiugró, de bízzunk benne, hátha lesz kihívója David de Geának a válogatott kapujában.
A védelemben szintén találunk érdekességeket, például a szélsőhátvédek szintet ugrottak játékban. Mariano Coke távozásával kérdés nélkül megszerezte magának a pálya jobb szélét, ami köszönhető fogékonyságának is a Sampaoli-focira, hiszen gyors, érti a kombinatív játékot, és az ellenfél tizenhatosánál sem ijed meg a kihívásoktól. Escudero mindig is egy megbízható balhátvéd volt, azonban extrát eddig sosem nyújtott, idén azonban ráérzett szerepére, és úgy tűnik, a négyvédős felállás alkalmazása esetén az ő tagsága a kezdő tizenegyben is be van biztosítva. A középhátvédek terén szintén érdekes amit látunk, hiszen itt is a rendszerben váltak kiváló focistákká a játékosok, ami ha úgy nézzük, ismételten Sampaoli érdemeit bizonyítja. Rami, Pareja, Mercado és Lenglet a jelenlegi négy bevethető játékos a posztra, és mindeddig úgy tűnik, jól elélnek az argentin mester taktikájában. Első kettő lassabb játékos, ennek következtében az előretörések általában Mercado feladatai közé tartoznak, aki nem ritkán a védelem jobb oldalán kap lehetőséget. A friss érkező Lenglet tűnik a legtehetségesebbnek mindannyiuk közül, hiszen jól olvassa a játékot, ezáltal képes elindítani a támadásokat, valamint becsúszó szerelések nélkül megakasztani az ellenfél rohamait, helyezkedésének köszönhetően. Azonban ha őszinték vagyunk, beláthatjuk: ez a csapatrész meg sem közelíti azon csapatokét, akikkel versenyezni próbálnak, leginkább a szervezettségnek köszönhetik hogy ilyen jól muzsikálnak.
A középpályához érve viszont minőségi ugrást érzékelünk az emberanyagban. Bár a csapat motorja, Éver Banega 2016 nyarán Milánóba költözött, még így is a csapat talán legerősebb részének tekinthető. A védekező középpályás posztra mindjárt három minőségi játékosuk van, akik a Krychowiak által hagyott űrt igyekeznek betölteni. Iborra a csapat kabalájának is tekinthető, és bár időnként bohókásan fest esetlen mozgásával, rendkívül termékeny poszttársaihoz viszonyítva, már van duplája és triplája is a szezonban. Kranevitter az Atléticótol érkezett kölcsönbe, azonban bár kiváló adottságai vannak, mindeddig nem tudott megragadni a csapatban. Ellentétben Steven N'Zonzival, aki idénre megtáltosodott, és hátulról időnként egészen kiemelkedően mozgatja a csapatot és radírozza le az ellenfél támadóit egyidőben. A támadó középpályás poszt a legkiemelkedőbb a csapatban, ahol Pablo Sarabia, Correa, Samir Nasri, Vázquez, Ganso és Vitolo is szerepet kaphat. Mindegyikük kiválóan érti a játékot, és technikailag sem kifogásolhatóak.
Támadásban pedig Vietto, Wissam Ben Yedder és Stevan Jovetic igyekszik befejezni a társak által kialakított ígéretes helyzeteket, ami azt illeti nem is sikertelenül. Ráadásul mindannyian bevonhatóak az összjátékba és a széleken is képesek futballozni. Összességében tehát egy egészen kiváló keretet válogatott össze Monchi, még ha az előző évekétől kissé el is marad, Sampaoli nem panaszkodhat rájuk.
--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Folytatás következik, hiszen ez még csak a felvezető poszt volt, a következő részben beleássuk magunkat a Sevilla játékának részleteibe.